Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.01.04

shoes-on-the-danube-2.jpg

„Még hogy kék a Duna! A Duna igenis piros. Hogy nem látják?”

(87 éves holokauszt túlélő)

 

Egy Izraelben élő hölgy 45 év után az első (és vélhetően utolsó) budapesti látogatását ecsetelte, mikor minden átmenet nélkül magyar nyelvre váltott. Addig ivritül folyt a társalgás. A környezetében élők nem hallották őt magyarul beszélni, azt hitték, már nem emlékszik a nyelvre, úgyhogy nagyon meglepődtek. A hölgy igen vehemensen azt kezdte magyarázni, hogy addig kapacitálták a Magyarországon élő rokonok, amíg ráállt, hogy odamenjen. Végig nagyon rosszul érezte magát, és amikor a főváros minden felújított, megszépült látványossága végén a Duna-partra vitték, betelt nála a pohár. Az őt jókedvre hangolni akaró, a Duna kék hullámainak szépségét dicsérő rokonokat faképnél hagyva sarkon fordult, taxit hívott, és az első repülővel visszament Izraelbe. Annak idején a férjével együtt a Dunába lőtték a nyilasok. A férje meghalt, ő valahogyan megmenekült. Senki nem fogadta be, ezért a jeges hidegben vizes ruhában vágott útnak, el Magyarországról. Senki nem tudja, hogyan jutott ki Izraelbe. Magából kikelve, kétségbeesve, szinte kiabálva élte át újból a Duna-parti emléket. Azután már semmit nem bírt mondani, egyik nyelven sem. Ezt a néhány mondatot kivéve soha senkinek nem beszélt a holokauszt alatt átéltekről.[1]

Pap Ágnes újságírónő tollából a fenti történetet és a többi hasonlót olvasva nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos beszélni ezekről a dolgokról. Tudatosítani kell az emberekben, mi is történt a második világháború idején. Magyarország német megszállásakor – melynek a második bécsi döntés következtében Észak-Erdély is része volt – az Eichmann-kommandó sofőrökkel és őrszemélyzettel együtt is csak kb. 150-200 fő volt.[2] Mégis néhány hónap alatt a magyar hatóságok (rendőrség, csendőrség, közigazgatás) a magyar lakosság különösebb ellenállása nélkül, több mint 400 000 zsidó, roma, nem zsidó baloldali gondolkodó deportálását készítették elő. Személyesen is érintve vagyok nagyanyám testvére, Berey Géza révén, akit Dachauba vittek azért, mivel újságíróként tiltakozni mert a zsidó származású emberek deportálása ellen.[3]

Akik visszajöttek, gyakran idegeneket találtak otthonaikban (ha nem bombázták le), illetve kifosztott lakás várt rájuk. Ezért a túlélők jelentős része az emigrációt választotta. Elindultak az ismeretlenbe, remélve, hogy maguk mögött tudják hagyni a borzalmakat és új fejezetet nyitnak túlélő vagy születendő gyerekeik számára. A többiek azok között a honfitársaik közt folytatták életüket, akik aktívan vagy passzívan részt vállaltak deportálásukban, megrablásukban. Sokan közülük a hallgatást választották, haláluk pillanatáig nem beszéltek az őket ért traumákról. Mások évek, évtizedek múlva törték meg a csendet.

 

„Nem elég szenvedélyesnek lenni, nem elég szeretni, gyűlölni, szavak kellenek hozzá. Szavakból lesz fölépítve minden – a legszemélyesebbnek tetsző emlékek is.”

(Esterházy Péter)

 

termek808.jpgEz a mottója A holokauszt és a családom című könyvnek, amely – tudomásom szerint – egy térségünkben egyedülálló kezdeményezés nyomán jött létre. Előtörténete az, hogy 2014-ben egy hasonló nevű Facebook-csoport alakult, a holokauszt 70. évfordulójának emlékére.[4] A csoport tagjai megosztották egymással személyes emlékeiket, családi történeteiket a hét évtizeddel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban. Az emlékezésnek ebből a közösségi élményéből állt össze ez a könyv, a kollektív emlékezet sajátos lenyomata, amelyet így mutat be a kiadó: „A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot – amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz.”[5] 

„Azon kívül, hogy felszínre hozta mély érzelmeinket, rengetegen találtuk meg régi ismerőseinket és nagyon sok új barátság is köttetett, ami szorosan hozzátartozott a csoport létrejöttéhez. Felismerték egymást fotóról, akik együtt voltak árvaházban, esetleg Auschwitzban vagy hasonló lágerekben.” – írta az egyik hozzászóló a Facebookon a könyvbemutató után. Nehéz lenne ennél jobban összefoglalni ennek a kezdeményezésnek a lényegét, azaz a XX. század borzalmainak emlékezetben tartását a XXI. század digitális eszközein és a közösségi médián keresztül. Az emléktáblák, múzeumok, irodalmi alkotások és történettudományi feldolgozások ugyanis, legyenek bármily mélyek, pontosak és igazak, nélkülözik a „kisemberek” nézőpontját, viszonyulását. Elfojtott, elhallgatott, fájdalmas történetek jelentek meg a virtuális térben, amely egy idő után nagyon is valóságos közösségi csoportként kezdett működni.

Közvetlenül 1945 után a túlélőknek csak egy kis része próbált beszélni az átélt rémségekről, a túlnyomó többség, ahogy már írtam, hallgatásba burkolózott, felejteni szeretett volna. A háborút követően csak elszórtan hangzottak el visszaemlékezések országos eseményeken. Az ötvenes évektől egyre nagyobb lett a hallgatás, családon belül ugyanez volt a helyzet. Sokak szülei annyira nem beszéltek a történtekről, hogy az első generációs leszármazottak később jöttek csak rá, miért olyan kicsi a család, miért nincsenek nagyszülők. A hetvenes években kezdett megtörni ez a hallgatás. Egyre többen fedezték fel a múltat és kezdtek beszélni erről a témáról. A rendszerváltás kulcsmomentumnak tekinthető, hiszen onnantól kezdve már nyilvánosan is lehetett beszélni a holokausztról. Ekkor kezdődött el a forrásmunkák feldolgozása. A hetvenedik évforduló kapcsán több emlékező projekt is elindult, többek között az OSA Archívum által elindított Csillagos házak-projekt.[6].

A szerkesztők (Fenyves Katalin, Szalay Marianne) bevezető sorai eligazítást nyújtanak arra nézve, hogy milyen szempontok alapján jelölték ki azoknak a bejegyzéseknek a körét, amelyek végül bekerültek a kötetbe. A válogatás alapját a Facebook-csoportban 2014. február 3 és 2015. január 27 közötti írások képezték. Csak történeteket foglaltak bele, egy rövid „felvezetőtől” eltekintve[7] mellőzték a kommentárokat, elvi fejtegetéseket és a vitákat. Hogy miért, arra a kötetben olvasható Kálmán C. György A Holokauszt-csoport mint Facebook esemény című írása ad választ: a Facebook mint médium sajátossága a tünékenység, az ilyen posztok a kifejezés egy egészen új értelmében „nem tűrik a nyomdafestéket”.[8] A kötetbe nem kerültek be azok a történetek, amelyek a Facebook-csoportban olvasható formájukban már valahol máshol – online vagy offline – megjelentek. Egy további szempont a kötet olvasmányosságát és felszabadító hatását volt hivatott szolgálni, vagyis a már feldolgozott, békévé oldódott emlékeket vették be. Nem értek egyet minden kritériummal, ez utóbbival azért nem, mivel eléggé relatív és függ a „szerzők” hozzáállásától is, mi az, ami békévé oldódott és mi nem. Továbbá csaknem minden olyan történetet beválogattak, amely nem zsidó családokról és embermentőkről szól, róluk ugyanis jóval kevesebbet lehetett olvasni az elmúlt években.[9]

A könyv elején három tanulmány kapott helyet: Kálmán C. Györgynek a Facebook-csoport jellemzőiről szóló, már említett, rövid fejtegetése, Mészáros Juditnak a traumafeldolgozásról és Regina Fritz osztrák történésznek a magyar emlékezetpolitikáról szóló írása – mindegyik írás kifejezetten e könyv számára született.[10] E tanulmányok – amelyek segítenek a laikus olvasónak is eligazodni a témakörben – szólnak a Facebook-csoportról, a máig feldolgozatlan traumákról, a még mindig nem eléggé kibeszélt közös múltról, továbbá a csoportban tapasztalt reakciókról is. Szó esik a téma társadalmi vetületéről is, amely ott lappang valamennyi ezután következő történetben is.

A fejezetcímek az elmondott történeteknek egy – a kötetet szerkesztők szerint domináns – elemét szeretnék a középpontba állítani: hol az elbeszélő nézőpontját (hogy ő maga túlélő vagy túlélők gyermeke, unokája), hol az elbeszélés szereplőinek valamely jellegzetességét (pesti vagy vidéki, vegyes családból származó, nem zsidó, embermentő).[11] A nők ugyancsak külön fejezetet „kaptak” ebben a kötetben, a szerkesztők indoklása szerint azért, mert az utóbbi években egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a holokauszt megélésének sajátos, kifejezetten a női tapasztalatot ismertető példái.[12] Azért nem tartom a legjobbnak ezt a felosztást, mert elég gyakoriak az átfedések, pl. női fő- és mellékszereplői a többi fejezet valamelyikébe sorolt írásoknak is gyakran voltak. Tehát fennáll némi fogalomzavar a fejezetek elnevezésénél.

A történetekhez több helyen képek kapcsolódnak, melyeknek legnagyobb része értelemszerűen főleg családi fotó (szülőkről, rokonokról készült), de akad köztük dokumentum is (igazolás, diploma, lágerben keletkezett receptkönyv részlete, levelezőlap). A kötet végén található jegyzék jobban megkönnyítené beazonosításukat, ha A négy generáció, Bó és Aladár, Festményem anyukámról stb. képcímek helyett pontosabb adatokat tartalmazna.[13]

A szerkesztők igyekeztek ezt a könyvet úgy felépíteni, hogy a benne található emlékezések anyaga minél könnyebben „kereshető” legyen. E célt szolgálja a „szerzők” mutatója, valamint a névmutató, melyben a történetekben előforduló személynevek, földrajzi nevek, illetve műcímek[14] kaptak helyet.

A bibliográfia[15] azoknak az írásoknak a jegyzéke, melyeket már publikáltak valahol, ezért nem kerültek be A holokauszt és a családom c. kötetbe. A szerkesztők azonban szerzőik előtti tisztelgésként és azért, hogy elősegítsék a további olvasást, besorolták ezeket a címeket az irodalomjegyzékbe. Ugyanide vettek fel minden olyan művet, melyről az egyes bejegyzésekben konkrétan vagy utalás szintjén említés történt.[16]

Ez a könyv és az alapjául szolgáló projekt tulajdonképpen nem tesz mást, mint személyes emlékeket enged szabadon. Családi és a család hiányáról szóló emlékezéseket olvashatunk, a vészkorszakról, a titokként kezelt, ezért többnyire feldolgozhatatlan múltról. Nem érzelmes és nem is hatásvadász történetek láttak napvilágot, bár a leírt sorokban ott van a háború, a kiszolgáltatottság, a megaláztatás és a szenvedés ezernyi arca. De van bennük szeretet, a halálba menők naivitása vagy épp rezignáltsága mellett az életerő számtalan megnyilvánulása, olykor még némi humor is. A megrázó emberi adalékok pontosabbá teszik az eddig látott-hallott tényeket, hiszen tanultuk, ismerjük ezt a kort, amely annyi fájdalmas felismerést, műalkotást ihletett már és minél jobban megismerjük, annál nagyobb az esély rá, hogy ne legyen ismétlődés. A holokauszt itt van (volt) ezekben az emberekben, a „szerzőkben” és a történeteik, ha egyéni szűrőn keresztül is, de képesek átadni ezt az olvasóknak.

 

„Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.”

(Dwight D. Eisenhower)

 

Állítólag akkor hangzottak el ezek a szavak, amikor a nyugati szövetséges haderők főparancsnoka saját szemével látta, hogy mit műveltek a foglyokkal a koncentrációs táborokban. A későbbi amerikai elnök jóslata hamarabb beigazolódott, mint gondolta volna.

Emiatt is időszerű az ehhez hasonló „emlékezések” terjesztése, megjelentetése, ráadásul ez a kötet egy viszonylag új nézőpontot alkalmaz, az egykori szemtanúk, a családtörténetek ,,alulnézeti” perspektíváját. Mégis az a véleményem, hogy a könyv csak közvetve szól a holokausztról, mivel szubjektív visszaemlékezéseket tartalmaz és nincs tudomásom róla, hogy bárki is ellenőrizte volna a megjelent információk hitelességét, igaz ami igaz, egy részüket különböző „dokumentumokkal” alá is támasztották a „szerzők”. A műfaj leginkább az oral historyhoz áll közel, a kötet nem arról szól, amiről mesél, hanem arról, aki(k) mesél(nek). Úgy gondolom, hogy megfelelőbb lett volna a Családom és a holokauszt címet adni neki.

 

Az alábbi rövidfilm csak mondanivalójában kapcsolódik a könyvhöz, ám ez a mondanivaló egyre aktuálisabb.

Akinek nincs lehetősége elolvasni a könyvet, nézze meg az alábbi videót, részleteket olvasnak fel belőle:


[1] Pap Ágnes írása után. In:  Fenyves Katalin, Szalay Marianne (szerk.): A holokauszt és a családom. Park Könyvkiadó. Budapest, 2015, 265. o.

[4] https://www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/ Sokan csatlakoztak ehhez a csoporthoz, nem csupán származásuk, személyes érintettségük miatt, de együttérzésből, talán bűntudatból is. A legtöbben az emlékezésnek ezen a közösségi módján, valamiféle megosztott fájdalomban próbálták elviselhetőbbé tenni saját illetve felmenőik által megélt traumáikat. Az akkor és ott megkezdett párbeszéd, vagyis a nyilvános monológokra érkező hozzászólások adták az alapot arra, hogy mindebből könyv szülessen.

[5] Ld. Fenyves Katalin, Szalay Marianne (szerk.): A holokauszt és a családom. Park Könyvkiadó. Budapest, 2015.

[6] Ezekről a házakról szinte semmit nem tudnak az emberek. 1944-ben Horthy Miklós kormányzóságának idején a magyar kormány, miután deportálták a vidéki zsidóságot, úgy döntött, hogy a budapesti zsidóságnak is el kell hagynia a lakhelyét és úgynevezett csillagos házakba kellett költözniük, melyekre jól látható helyen sárga csillagot kellett kitenni. Nagyságrendileg kétezer épületről van szó, amelyek még most is állnak, de mára elfelejtődött egykori szerepük. Ld. http://www.csillagoshazak.hu/#overlay=hazak

[7] A 2014. március 19-i kiemelt bejegyzés és a vele kapcsolatos hozzászólások mintegy szimbolikusan bemutatják a Facebook-csoport működési elvét: egyes emléktöredékek felszínre kerülését, felismerését, egykori ismerősök-barátok találkozását a virtuális térben, az emlékezet működését. Vö: Fenyves Katalin, Szalay Marianne (szerk.): i. m. 9.o.

[8] I. m. 19-20.o.

[9] Uo. 8.o.

[10] Uo.

[11] Uo. 9.o.

[12] Uo.

[13] Ld. Képek jegyzéke uo. 460-466.o.

[14] Ld. uo. 9.o. Nem sikerült rájönnöm, mit takar ez az elnevezés.

[15] A kötet szerkesztői adták neki ezt a jól hangzó címet.

[16] Ld. uo. 457-466.o.