Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.01.08

Nekünk Mohács kell?

„Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.”

(Ady Endre)

 

A magyar társadalom nemzeti emlékezetét több trauma tartja fogva. A legnagyobb történelmi tragédiáink egy 2012-es felmérés szerint a következők: 1. a trianoni békeszerződés, 2. az 1956-os forradalmat követő megtorlások, 3. zsidóüldözések és holokauszt, 4. a mohácsi csata, 5. a nyilasok hatalomra kerülése, 6. a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don kanyarban, 7. a világosi fegyverletétel és a megtorlások, 8. malenkij robot, deportálások a Szovjetunióba 1945-ben, 9. Tanácsköztársaság, 10. Muhi csata.[1]

A felmérés során nemcsak a nemzeti kataklizmákról, hanem arról is megkérdezték az embereket, mi az, amit sikeresnek gondolnak a magyar történelemben? Hat kiemelkedőnek tartott időszak közül öt a középkorhoz kötődik: 1. a honfoglalás, 2. Hunyadi Mátyás uralkodása, 3. a tatárjárás utáni újjáépítés, 4. a középkori magyar királyság, 5. az erdélyi fejedelemség kora. Az elmúlt 200 évből egyedül a reformkor volt került be az élbolyba.[2]

A magyar modernizációról tehát összességében rossz véleménnyel vagyunk, és gyakran a világról, valamint saját magunkról alkotott képünket, történelemszemléletünket a tények igen kevéssé befolyásolják, ehelyett sokszor öncsaló mítoszok, irracionális félelmek nyomán felizzó előítéletek, politikai meggyőződés által torzított tévhitek formálják.[3] Ennek oka, hogy a magyar társadalom a mai napig nem volt képes saját történelmi múltját feldolgozni. Kényszeresen ragaszkodik az áldozati légkör fenntartásához, tagadja az egyéni és kollektív felelősséget, illetve másokra hárítja azt. Általában akkor következik be a felelősséghárítás, mikor olyan tényekkel kényszerül szembenézni, amelyek ellentmondanak a saját magáról alkotott ideálképnek.

A traumák – a lelkiek is – sebek, és a sebek bizony fájnak. Feldolgozásukhoz elengedhetetlen, hogy szembenézzünk velük, ha fáj, sírjunk vagy kiabáljunk. El kell végezzük a gyászmunkát. Közvetlenül a trauma után egy lappangási időszak van, amikor a sebek még annyira fájnak, hogy nem indulhat meg érdemi terápia. A továbbiakban két traumával, s a köztük levő korrelációkkal fogok részletesebben foglalkozni: Trianonnal és a holokauszttal.

A történelmi tragédiák között első helyen szereplő trianoni békeszerződés az akkori magyar társadalmat felkészületlenül és meglepetésszerűen érte. A trauma gyökerét Bibó István ragadta meg a legjobban, kidolgozva és leírva a magyar politikai jellem deformálódását. Mint Bibó írta, hisztérikus lelkiállapotban nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás közötti összhang hiányának jellegzetes lélektani tünetei világosan felismerhetők a magyaroknál is[4]: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. Csüggedten alkalmazzák magukra a „kis nemzet” megjelölést, ami egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztízsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak ingatag és elégtelen voltára rámutatni, de még kevésbé engedik be nem teljesült vágyaiktól megfosztani magukat.[5]

 

„Ha az igazi ellenség túlságosan erős, jobb, ha az ember nálánál gyöngébb ellenséget választ magának. [...] Csak a hatalmasok tudják mindig egészen pontosan, hogy kik az igazi ellenségeik.” (Umberto Eco)

 

A sokkhatást, a korábban elképzelhetetlen veszteséget követi valamiféle magyarázat keresése, melynek során a közösség azokat az okokat kutatja, amelyek felmentik őt a felelősség alól. A vereség okait mindig külső, idegen, a közösségbe befurakodott egyének munkálkodásában véli felfedezni. A németek első világháborús vereségének magyarázatára így született meg a „hátbaszúrás-elmélet” (Dolchstosslegende), miszerint a háborút a német hadsereg megnyerte volna, ha a forradalmi német kormány nem írja alá 1918. november 11-én a fegyverszünetet.[6] Utóbb az aláírók „novemberi bűnözők” (Novemberverbrecher) néven lettek főszereplői az első világháború után a szélsőjobboldali propagandának.[7]

A magyaroknál nagyon hasonló megoldás született. Miután a sokk elmúlt, a magyar politikai közvélemény a trianoni békéért az őszirózsás forradalom vezetőit hibáztatta, mindenekelőtt Károlyi Mihályt. Egyedül Károlyi nem volt elegendő a magyarázathoz, kellettek hozzá mellékalakok, akiket a forradalmat irányítók soraiban zsidóként listáztak.[8] A magát kereszténynek és nemzetinek nevező „csonka-magyarországi” politikai rendszer kezdettől fogva ezeken az alapokon legitimálta saját létét.[9]

Trianon traumája csak átmenetileg enyhült, amikor 1938 és 1941 között Magyarország több lépésben visszanyerte az Osztrák-Magyar Monarchia részeként létezett Nagy-Magyarország magyarok által lakott területeit. Az öröm nem tartott sokáig, mert a második világháború után, az 1947. február 10-én aláírt párizsi békszerződés lényegében visszaállította az 1920-as határokat.

A magyar közvélemény határokon innen és túl, ahogyan a 2012-es közvélemény-kutatás is tanúsítja, a mai napig nem tudott megbékélni a trianoni határokkal. Ez a fájdalom nem indokolatlan, hiszen a békeszerződések területi rendelkezései következtében a nemzeti múlt és a nemzeti kultúra egy jelentős része is elkerült a lakosoktól. Nem tehetünk úgy, mintha történelmünk 1920 után kezdődött volna. A magyar országgyűlés által 2010-ben megalkotott törvény, mely részben Istennek, mint a történelem urának a számlájára írja a történteket, és amely június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává avanzsálja[10], jó kezdeményezés, kérdéses azonban, hogy képes-e enyhíteni idővel a magyarság Trianon-komplexusán. A törvény nyomán keletkezett, Rákóczi Szövetség által támogatott diákutaztatási programok egyike, mely lehetővé teszi, hogy bármely Kárpát-medencei magyar középiskola egy másik Kárpát-medencei országban lévő település magyar középiskolájához látogasson és közös programot bonyolítsanak június 4-én[11], elősegítheti a fiatalabb generációban az összetartozás megerősödését.  

Egy másik nagy traumánk a holokauszt. Nagy-Magyarország számára a zsidók életfontosságúak voltak, mivel az ő asszimilációjuk révén jött létre az országon belül a magyar többség. A zsidók a vezető magyar politikusok szemében barátok voltak, ami nem azt jelenti, hogy a dualizmus idején nem voltak antiszemita megnyilvánulások[12], ám ezek nem egy generált, felülről irányított folyamat részei voltak. Csonka-Magyarország esetében a fenti szempont már nem merült fel. A numerus clausus törvénnyel, melyet 1920-ban, a trianoni békekötés aláírásának évében adtak ki, megszűnt a jóviszony. Az ekkor kezdődött zsidóellenes politika útja egyenesen vezetett 1944-hez, a „végső megoldáshoz”, melynek során a munkaszolgálat kegyetlenkedései, az időnkénti csoportos gyilkosságok és a deportálások révén kb. 600 000 zsidónak minősített magyar állampolgár halt erőszakos halált.

Így vetült rá a trianoni traumára a holokauszt traumája. A jogfosztottak, kisemmizettek, kitaszítottak egy jó része ugyanis éppen azokon a területeken élt, amelyek visszaszerzésére a bécsi döntések nyomán keletkezett kollektív eufória közepette került sor. Ami a magyarok örömforrása volt, ugyanakkor az itteni zsidók tragédiájának lett a kiindulópontja. 1945 után, a szovjet megszállás árnyékában, a hamar berendezkedő vörös terror légkörében sajnos nem kerülhetett sor a két, egymást erősítő trauma kibeszélésére.

Ahogy telik az idő, úgy nő a holokauszt és a magyar közreműködők között látott távolság, az önfelmentés részeként pedig egyre inkább felerősödik a zsidók hibáztatása. A Trianon-trauma és a holokauszt-trauma összefonódása mind az elkövetők, mind az áldozatok utódai számára feloldhatatlan komplexusok forrása. Az elkövetői szerep vállalása nagy lelki tehertételt jelent, akkor is, ha az elkövetők generációja már nem él. Az egykor elkövetett bűn nyomán keletkezett kognitív disszonancia oldására szolgál az áldozatok hibáztatása, az önsajnálat, a múlt letagadása, a kényszerfelejtés, az ál- és pótcselekvések sora, mellyel azt színlelik, hogy elégtételt szolgáltattak az áldozatoknak.

A mai fiatalok[13] úgy vélik, hogy az előző nemzedékek tőlük várják a múlt feldolgozását; amikor pedig nem tudnak, illetve nem akarnak mit kezdeni a feldolgozatlan múlttal, jön a szemrehányások özöne. Saját korosztályomban, gyakorló pedagógusként pedig a diákok körében is az elfordulás, a tagadás, sőt a düh változatos megnyilvánulásaival találkoztam már. A többség a magyar zsidók meggyilkolásánal felelősségét szinte kizárólag a németekre akarja hárítani.[14] Ugyanakkor a népirtásért az áldozatokat is hibáztatják: a magyar felnőttek kb. 25%-a szerint a gettósítás és a deportálás egyenesen a gazdag zsidók és a zsidó vezetők számlájára írható. Saját magukat viszont csak annyira hibáztatják a zsidóüldözésért, mint a zsidó lakosságot.[15] 

Ennek az értelmezésnek az alapja egyfajta áldozatmítosz, amely a magyar történelmet nemzeti sorscsapások láncolataként értelmezi: a magyar nemzet 1526, a vesztes mohácsi csata óta különböző idegen hatalmak, így az oszmán törökök, a Habsburgok, a nemzetiszocialisták és kommunisták ismétlődő elnyomásának áldozata volt. Az olyan eseményeknek a beépítése ebbe a történelemképbe, melyek során az ország nem áldozat-, hős- vagy mártírszerepet játszott, hanem tettes vagy cinkostárs volt, egyáltalán nem egyszerű. Ez a narratíva ugyanis a felelősség, illetve az emlékezés hárításához vezetett, vagyis a történelem dicső korszakaiért az érdem a mienk, a sikertelenségekért, bukásokért és a gaztettekért azonban a külső, tőlünk független erők felelnek.[16]  Jellemző erre a diskurzusra az áldozatok szigorú szétválasztása. A holokauszt áldozatait szembeállítják a saját, nem zsidó áldozataikkal, akikkel a kommunista terror végzett, mintegy versenyhelyzetet teremtve a kettő között. A két diktatórikus rendszer azonosításával összemosódnak a világos történelmi eltérések és felelősségek, nem segítve elő sem a tisztánlátást, sem a traumák feldolgozását.

Úgy gondolom, hogy a múltról alkotott képünk átalakulásához jó kiindulópontot szolgáltatna a magyar irodalom- és történelemoktatás reformja, a (fél)hivatalos ünnepek[17], megemlékezések jellegének megváltoztatása. Az alábbi példával szemléltetném, miért tartom ezt szükségesnek:

 

„Jaj de búsan süt az őszi nap sugára,
Az aradi várnak tömlöc ablakára.”

(népdal)

 

Október 6-a, az aradi tizenhárom vértanú napja minden magyar számára ismert dátum. Már kisiskolás korukban megtanulják a gyerekek, hogy dicsőséges szabadságharcunk leverése után jött Haynau, a „bresciai hiéna”, a „véreskezű hóhér”, aki valóságos vérfürdőt rendezett a vitéz honvédek és vezetőik között. Azt már ritkábban magyarázza el a tanító néni vagy a történelemtanár, hogy mi vezetett el idáig, és nem tér ki arra sem, hogy a hősi halált halt honvédtábornokok fel voltak esküdve a császárra, s mivelhogy fellázadtak ellene, hazaárulást követtek el. Arra sem tér ki az oktatók többsége, hogy miután 1867-ben Ferenc Józsefet magyar királlyá is koronázták, kisebbíteni próbálták a megtorlásokban való részvételét, ezért a vérengzéseket egyedül az akkor már több mint 10 éve halott Haynau számlájára írták. Több mint valószínű, hogy az uralkodó tudomással bírt kegyetlenségéről, és a szabadságharc után nem véletlenül jelölte éppen őt Magyarország katonai parancsnokává, a táborszernagy azonban csak sakkfigura volt egy politikai játszmában. Feladatát viszont meglehetős precizitással végezte el, ennek köszönhetően a neoabszolutista Bach-kormányzat bevezetése idején már nem volt szükség Magyarországon katonai közigazgatásra. Érdekességként jegyzem meg, hogy Haynau nyugalomba vonulása után Nagygécen (Szatmár vármegye, ma Magyarország) vásárolt birtokot, s bár egész Európában közutálatnak örvendett, amihez több legenda is kapcsolódik, Szatmárnémetiben nyugodtan sétálhatott a főutcán, senki sem bántotta, még meg is süvegelték őt.[18]

Lehet a tragédiákra helyezni a hangsúlyt, úgy bemutatni a magyar történelmet már az elemi iskolában, mintha egyik katasztrófától a másikig terjednének az események, s a közbeeső virágzó időszakok csak kivételt képeznének a szabály alól, de nem szabad. Ez a megközelítés egy traumatizált identitást eredményez, ami reprodukálódik, és aminek következtében csak várjuk és várjuk az újabb csapást. Nem zárható ki az sem, hogy vannak bizonyos igazságelemek, ám ez az esszencializáció, mikor elképzelünk egy homogén csoportot, amely egy adott módon viselkedik, veszélyes lehet, ugyanis kevesebb kérdést magyarázunk meg vele, mint amennyit felvetünk.[19]

A sorstragédiák egyik fontos tulajdonsága az elkerülhetetlenség, ezt már az ókori görögök is tudták. A tragédiák lényege, hogy tehetetlenek vagyunk velük szemben, így aztán felelősségre vonásnak, a történtekből való okulásnak sincs helye. A nagy történelmi katasztrófák többségénél viszont azt látjuk, hogy nem voltak elkerülhetetlenek. Az, hogy Magyarországon bekövetkezik az I. világháború végén egy katonai-politikai összeomlás, ami Trianonhoz vezet, nem volt elkerülhetetlen. Ez ugyancsak érvényes Csehszlovákia mindkét felbomlására vagy a Szovjetunió szétesésére. Mindegyik esetben azt látjuk, hogy elindult egy elsősorban belső ellentmondásokkal, megoldatlan problémákkal terhelt válságfolyamat, s az erre adott válaszok döntötték el, egy államalakulat képes-e a krízisnek ellenállni vagy nem.[20] Ettől függetlenül igaz, hogy a magyar történelem, legalábbis az elmúlt száz évben, tele volt megrázkódtatásokkal, ám ez a legtöbb európai népről elmondható, hiszen a XX. század a diktatúrák és világégések kora. Azt is figyelembe kell venni, hogy Magyarországnak nagyon ritkán jutott kompenzáció az elszenvedett veszteségek után. Ennek magyarázata, hogy mindkét világháborúban a vesztes oldalán állt és nem váltott, ellentétben Romániával, amely egyszer sem fejezte be a háborút azon az oldalon, ahol elkezdte, mert a politikai elitek a döntő percben olyan határozatot hoztak, amellyel elkerülték a teljes katasztrófát. Magyarország erre egyszer sem volt képes. Érdekes kérdés, vajon Magyarország esetében miért hiányoztak azok az önvédelmi mechanizmusok, amelyek arra késztették volna az eliteket, hogy menet közben fordítsák meg a hajót? Mindkét világháború előrehaladtával lehetett tudni, mi lesz a végkimenetel. Ennek ellenére valamiféle bénultság, vagy a katonai s politikai elit egy részében meglévő ragaszkodás az adott szóhoz felülírta a pragmatikus szempontokat.[21]

 

„Aki üldözési mániában szenved, azt néha üldözik is.” (Stefano Bottoni)

 

Ha folyamatosan azt látja egy társadalom, hogy 30-40 évente elvész az előző nemzedék által elvégzett munka, kialakul a közösségben valamiféle önvédelmi mechanizmus, ami nemcsak túlélési ösztönöket tartalmaz, hanem cinizmusba csap át. Ez azzal jár együtt, hogy az egyének nem mernek tervezni, új vállalkozásokba kezdeni, optimistán tekinteni a jövőbe.[22]

Megváltoztatható-e egy nemzet mentalitása olyan értelemben, hogy bizonyos uralkodó gondolkodásbeli mintákat újak váltsanak fel? Ilyesmire is van példa. Ausztria szintén elveszített két világháborút, ennek ellenére képes volt arra, hogy feldolgozza a vereségeket, s kiépítsen egy pozitív nemzetképet. Igaz, ehhez kellett rengeteg pénz, a semlegesség által megteremtett geopolitikai környezet, és egy tudatos állami identitás- s emlékezéspolitika, amelynek része volt az, hogy egészen a 80-as évekig nem beszéltek az 1938–1945 közötti időszakról, vagy úgy állították be Ausztriát, mint a nácizmus első áldozatát. Olykor még a hazugságnak vagy a hallgatásnak is lehet pozitívnak mondható társadalomformáló szerepe.[23]

Van a köztudatban egy olyan meggyőződés, miszerint a magyarok mindig széthúztak, ezért is volt a rengeteg tragédia, ami a világtörténelem hiányos ismeretére vall. Ha megismerkednénk Mexikó történetével, melynek a felét elcsatolták az Egyesült Államok, vagy Lengyelországéval, melynek területét négyszer osztották fel, ez a sötét kép alighanem módosulna.

Lehet-e változtatni egy egész nép gondolkodásán? Véleményem szerint igen, ám ehhez idő kell. Az első lépés a tankönyvek átírása, a különböző emlékezések „megreformálása” lenne. A felelősségteljes gondolkodás kialakításához tudatosítani kellene eleink felelősségét a történelem alakulásában, valahogy így: 1703-ban Habsburg-ellenes felkelés, 1848-ban forradalom és szabadságharc indult, a vesztes oldalon vettünk részt az első és a második világháborúban, irracionális előnyök reményében túl nagy kockázatot vállaltunk, és bizony rajtavesztettünk.

Igaz, hogy a magyar történelemben volt néhány nagy tragédia, de a sikeres talpraállások sem hiányoztak. Ezekre kellene helyezni a hangsúlyt, ugyanis a Rákóczi-szabadságharc bukása után sikerült egy nagyon észszerű kompromisszumot kötni a Habsburgokkal, amely megvédte az országot a külső konfliktusoktól, és viszonylag szabadon hagyta belügyekben; az 1848-49-es események után pedig olyan kiegyezés következett, mellyel sikerült elérni a forradalomban kitűzött célok jó részét; a magyar nemzet Trianon után is talpra tudott állni; a szovjet elnyomás az egyik legszebb és legtisztább szabadságharcot keltette életre Magyarországon, ami óriási nemzetközi presztízst adott neki.[24] A sikertörténetekre alapozó történelemfelfogás minden bizonnyal sokat tehetne a negativisztikus nemzettudat korrigálásáért.

Jó lenne tudatosítani azt is, hogy a bűntudat nem múlik el a bűn elhallgatásával. A bűntudat akkor hal meg, ha a bűn emléke él. A társadalom mindaddig beteg marad, ameddig nem dolgozzuk fel a nagy traumákat, feldolgozatlanságuk ugyanis kóros (társadalom)lélektani folyamatokat indított be: tagadást, hárítást, elfojtást, melyek következtében a valóság értékelése eltorzult, s a helyét bűnbakok és idealizált hősök foglalták el. Minél hamarabb felismerjük, tudatosítjuk magunkban, hogy nemcsak áldozatai, hanem elkövetői is voltunk bizonyos eseményeknek, melyeknek következményeitől többé-kevésbé ma is szenvedünk, annál hamarabb elkezdődhet a gyógyulási folyamat.

Változás akkor kezdődhet, amikor a társadalom képes lesz párbeszédet kialakítani, egyének és csoportok meg tudják hallgatni, amit mások mondanak. Tudni kell szempontot váltani, átérezni mások fájdalmát, s akkor nem az a kérdés lesz a fontos, hogy kinek a keserűsége, fájdalma nagyobb.[25] Akkor már nem lesz szükség az ártatlanságot hangsúlyozó, a világot jókra és rosszakra felosztó infantilis látásmódra, mert ez akadályt jelent a továbbfejlődéshez. Társadalmi szinten – remélhetőleg – megjelenik majd az autonómia tisztelete, a másságok elfogadása, a felelősség tudatos vállalása, az egymás felé forduló gesztusok, az együttműködés és kompromisszumkötés jelei, amelyek a demokratikus nemzeti közösség megteremtésének alapját jelentik.

 

„A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

(József Attila)

 

 

 

[1] Ld. Csepeli György-Vági Zoltán: Trianon, 1956, holokauszt: történelmi kudarcok, nemzeti tragédiák.  http://konfliktuskutato.hu/

[3] Elég, ha a piréz-jelenségre gondolunk. Vö. http://www.tarki.hu/hu/news/2007/kitekint/20070308.html

[4] Bibó idézett művében három kelet-európai ország, Magyarország, Csehország és Lengyelország első világháború utáni megnyilvánulásairól elmélkedik. Ld. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Kriterion, Bukarest-Kolozsvár, 1994. 19 skk.

[5] Uo. 47-48.o.

[6] Lars-Broder Keil, Sven F. Kellerhoff: Deutsche Legenden. Vom „Dolchstoß” und anderen Mythen der Geschichte. Linksverlag, 2002, 36.o.

[7] I. m. 39-42.o. és Schmitz-Berning, Cornelia: Vokabular des Nationalsozialismus. De Gruyter, Berlin-New York, 1998, 434.o.

[8] Csepeli György: A meg nem gondolt gondolat (A zsidóellenességtől a népirtásig). Kossuth-kiadó, 2016.

[9] Ld. uo.

[12] Kádár Gábor-Vági Zoltán: Vérvádak, pogromok, zsidóellenes zavargások 1881-1885 között. Ld. http://konfliktuskutato.hu/

[13] Konkrétan az Y és Z generációkra gondolok.

[14] Vö. Vásárhelyi Mária: A jelenbe zárva. Élet és Irodalom. 37 sz., 2009, 5-6.o. és a már említett közvéleménykutatás feldolgozott eredményeit. Vö. Csepeli György-Vági Zoltán: i. m.. Ld.. uo.

[15] Ld.. uo.

[16] ld. Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2007, 19.o.

[17] Erdély magyarok lakta településein március 15, augusztus 20, október 23 nem hivatalos ünnepek, de azért van sajtóvisszhangjuk, vannak megemlékezések, előadások, iskolai ünnepségek.

[18] Ld. Luby Margit kéziratos hagyatéka. Szatmári Múzeum (Mátészalka)

[19] Stefano Bottoni olasz származású magyar történész véleményét idézem. In Czajlik Katalin: Nemzeti tragédiák – miért szeretjük őke?  Ld.  http://m.ujszo.com/

[20] Ld. uo.

[21] Uo.

[22] Hajdu Tibor történész a magyarok politikai hiszterizáltságának, a szellemi frontok megmerevedésének kezdetét az 1905–1906-os válsághoz köti.

[23] Hahner Péter történész véleményét ld. uo.

[24] Ld. uo.

[25] Mészáros Judit: Az emlékezés helye.  In Fenyves Katalin, Szalay Marianne (szerk.): A holokauszt és a családom. Park Könyvkiadó. Budapest, 2015, 40.o.