Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.14

Az inkvizícióról

 

Az inkvizícióról címszavakban

Az inkvizíció a történelem során többször, többféleképp megvalósult intézmény, mely az úgynevezett eretnekek (értsd: a vatikáni hivatalos nézethez képest másként gondolkozók és másként hívők) és "hitetlenek" elleni fellépést tekintette feladatának. Nevét elsősorban a Római Katolikus Egyházhoz kötik, noha a történelem során az inkvizíciót nem mindig ez az intézmény irányította. Módszerei gyakran kegyetlenek voltak, közéjük tartozott a kínvallatás (inquisitio latinul: "vallatás") és az elítéltek máglyán való elégetése. Cselekedetei és együttműködése az egyes kormányokkal történelmi szempontból vitatott, de ettől függetlenül igen egyértelműen feltárt.

Eredete

Az akkori nyugati kereszténység egyháza erősen tekintélyelvű és hierarchikus felépítésű volt, és a dogmáktól való eltérések veszélyeztették a hatalmát, így a hit védelme és a tekintély védelme össze is kapcsolódott. Miután Konstantin császár felhagyott a keresztényüldözéssel, az egyház figyelme hatalma megszilárdítása felé fordult. Az első kivégzések Orléansban és Milánóban történtek 1022-ben és 1034-ben. Az eretnekek elvetették az egyház hierarchiáját, a régi ősegyházi állapotok visszaállítására törekedtek, nem tiszteltek bizonyos vatikáni szenteket és Szűz Máriát.

Az eretnekek elleni küzdelem eleinte szervezetlenül folyt, a 12. században azonban a katolikus egyház kötelezni kezdte a világi uralkodókat az eretnekség elleni harcra, és létrehozták az inkvizíció hivatalát. Világi uralkodók közül elsőként az aragóbiai király, II. Péter rendelte el az eretnekek máglyahalálát 1197-ben. Egy fontos adat derül ki ebből: az inkvizíció elvben nem hirdetett ítéletet, azt a világi hatalom hajtotta végre; gyakorlatilag azonban az inkvizíció "javaslatait" mindig végre is hajtották világi ítélet formájában.

Története

Időrendi sorrendben négy inkvizíció létezett:

  1. a középkori
  2. a spanyol
  3. a portugál
  4. és a római inkvizíció.

Megjegyzendő, hogy hasonló jellegű, embereket máglyán elégető, erőszakszervezete és tette más egyházaknak, például a kálvinistáknak is volt.

A következőkben a fent említett négy inkvizíciót tekintjük át röviden.

A középkori inkvizíció

Az inkvizíció első hulláma a bogumil mozgalomhoz hasonlatos dél-franciaországi katar eretnekmozgalmak ellen szerveződött. Ezt mind az egyházi, mind a világi hatóságok üldözték, kezdetben kiközösítéssel és hatósági úton (pl. III. lateráni zsinat, 1179). Ennek hatástalansága indította az első, ún. episzkopális inkvizíciót 1184-ben az Ad abolendam című pápai bulla kiadásával. Azért nevezték episzkopálisnak, mert a helyi püspökök (latinul: episcopus) gondjaira volt bízva a végrehajtása, és céja az úgynevezett eretnekség kiirtása volt. Az eretnekséghez már a másként gondolkozás elegendő volt. Ez az inkvizíció nem volt valami sikeres. Az eretnekek és a hatóságok közti eszmei és hatalmi vita hamar fegyveres harccá durvult. III. Ince pápa ki is hirdette ellenük a keresztes hadjáratot, amelyet 1208 és 1228 között montforti Simon gróf vezetett. A hadjárat mindkét részről szörnyű embertelenséggel járt (ld. beziers-i vérengzés, 1209). Az albiak elleni keresztes hadjárat 1229-ben a párizsi békével ért véget, noha a katar mozgalom csak a következő évszázadban hunyt ki.

A következőt, a pápai inkvizíciót az 1230-as években a sikertelen episzkopális inkvizícióra válaszképpen indították. Ezt már pápai határozat alapján külön kiképzett vallatók hajtották végre; ők főként a dominikánusok közül kerültek ki. Az inkvizíció irgalmatlanul szigorú volt. Az eretnekeket polgári és politikai jogaiktól másodíziglen megfosztották, megtagadták temetésüket, megvonták a fellebbezés és a védelem jogát, elkobozták vagyonukat és a feljelentőket megjutalmazták. Az inkvizíció keletkezését, működését, szigorát - fôképp azonban az egyházi hivatalok együttműködését az állami hatóságokkal - csakis a középkori társadalmi rend alapján lehet megérteni.

A 13. században az inkvizíció elterjedt Németországban és a skandináv államokban is. Észak-Európában sokkal kevésbé volt vérszomjas, és kisebb hatással volt a történelemre. Angliában sosem honosodott meg az inkvizíció, de az Újvilágba Kolumbusz magával vitte.

A spanyol inkvizíció

Az El Santo Oficio de la Santa Inquisition, közismertebb nevén a spanyol inkvizíció 1478-ban alakult, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella uralkodása alatt. A spanyol inkvizíció független volt a római egyháztól, így világi mozgalomnak tekinthető.

Egyes (keresztény) egyháztörténészek szerint nemcsak egyes keresztényeket üldöztek (sokszor a pápai intés ellenére), hanem az áttért muzulmánokat és zsidókat is. A hírhedt autodafé az inkvizíció egyik legsötétebb fejezetét jelképezi. A spanyol inkvizícióból fejlődött ki a mexikói, ami egészen a függetlenség kivívásáig működött.

Más középkortörténészek szerint a spanyol inkvizíciót Ferdinánd és Izabella azért is alapította, hogy megvédjék a megtérteket (conversos), az új keresztényeket, akik áldozatul estek a közméltatlankodásnak, előítéleteknek, félelmeknek és irigységnek; továbbá az inkvizíciónak csak a megkereszteltek felett volt hatalma, a nem megkereszteltek - hacsak nem a természet törvényeit szegték meg - nem estek a fegyelmi intézkedések hatálya alá.

A spanyol inkvizíció volt az utolsó, ami véget ért, 1834-ben.

Római inkvizíció

III. Pál pápa 1542-ben felállított egy bíborosokból és másokból álló testületet, amelynek feladata a hit megőrzése és a hibák és téveszmék felkutatása volt. Ez a szervezet, a Szent Hivatal Kongregációja lett a római inkvizíció felügyelő testülete. A pápa kinevezésére az egyik bíboros volt a gyűlések elnöke. A kongregációban rendszerint tíz másik bíboros volt, egy prelátus és két segédje, akiket a dominikánus rendből választottak. A Szent Hivatalnak volt egy nemzetközi tanácsadó testülete is, amely a teológia és kánonjog tudósaiból állt. 1616-ban ezek a tanácsadók ítélték eretnekségnek azt a nézetet, hogy a Föld forog a Nap körül. Emiatt a döntés miatt került a tiltott könyvek listájára (indexre) Kopernikusz De Revolutionibus Orbium Coelestium című műve. Ugyanez a testület ítélte el Galileit is.

Az úgynevezett eretnekek közül nem minegyiket az inkvizíció ítélte el. A forradalom előtti Franciaországban az ateistákat és szentségtörőket világi bíróságok is elítélték, és halálbüntetést is kiszabhattak rájuk.

II. János Pál pápa 2000. március 12-én a Vatikánban ünnepi istentiszteleten beismerte egyháza bűneit.

Az inkvizíció céljai és eszközei

Az inkvizíció célja egyrészt az egyház hatalmának és tekintélyének megőrzése volt, másrészt az inkvizícióért felelősek hitük szerint megmentették az emberek lelkét az örök kárhozattól, ha rávették őket "eretnek" nézeteik megtagadására, akár kínvallatással is. Az inkvizíció helyenként azok ellen a mozgalmak ellen lépett fel, melyek a középkori társadalom értékeit tagadták és létét vagy rendjét veszélyeztették. A más nézeteket vallók (mint pl. az albigensek vagy egyes bogumil csoportok) gyakorta önálló miniállamként működtek; azonkívül rablásból, az utazók fosztogatásából éltek, és veszélyeztették a központi világi hatalmat is. Ezért sokszor a világi hatalmak is kíméletlenül felléptek ellenük.

Az egyház minden püspököt és érseket kötelezett az inkvizíció elleni harcra, ha nem tették meg, kiátkozás várt rájuk. A kiátkozás az egyik legsúlyosabb büntetés volt a középkorban, akit kiátkoztak, nem vehette magához a szentségeket, bárki büntetlenül megölhette, a kiátkozott gyakorlatilag kívül került a társadalmon. Aki eretnekség gyanújába került, annak bizonyítania kellett ártatlanságát. Erre gyakran istenítélettel került sor, amelynek több formája volt: például a gyanúsítottat megkötözve vízbe vetették, és ha nem merült el, akkor bűnösnek tartották, mert nem fogadta be a víz. Aki elmerült a vízben, az ártatlannak minősült, de gyakran megfulladt, mire kihúzták. Az istenítélet egy másik formája volt, hogy tüzes vasat kellett a kezébe fognia az elítéltnek, utána bekötözték a sebét, és pár nap múlva megvizsgálták, ha elfertőződött, elítélték, ha gyógyulni kezdett, amire a korabeli higiéniai viszonyok miatt kisebb volt az esély, ártatlannak nyilvánították. Sokszor a párbajt is használták istenítéletnek.

Az egyes eseteket kivizsgáló inkvizíciós bíróságnak mindig több tagja volt. Élén az inkvizítor állt, neki volt alárendelve a helyi püspök. Munkájukat segédek, tanúk és jogi végzettséggel rendelkezők (kvalifikátorok) segítették.

Az inkvizíció legtöbbször úgy zajlott le, hogy előre bejelentették az inkvizítor érkezését, és a terület lakosságának össze kellett gyűlnie az adott napon; aki nem volt ott, azt rögtön eretnekgyanúsként kezelték. Az inkvizítor, miután megérkezett, beszédet tartott, majd felszólította az embereket, jelentsék fel a gyanús egyéneket. Ezután információkat gyujtöttek a gyanúsítottakról. Ezeket megvizsgálták a kvalifikátorok, majd elkezdték beidézni a gyanúsítottakat. A vallatás eszköze gyakran kínzás volt. A kínvallatásra ugyan külön mérséklő szabályai voltak az egyháznak, de az inkvizítorok ügyesen ki tudták játszani ezeket. A vallatást követte maga a tárgyalás, majd az ítélet meghozatala. Védőügyvéd sosem volt, vagy ha igen, az inkvizíció nevezte ki.

Az ítéletnek négy fajtája volt:

  1. epitímia: egyházi büntetés, pl. ima, zarándoklat, ostorozás
  2. börtönbüntetés
  3. gályarabság
  4. kiátkozás

Az egyház az eljárás lefolytatása után átadta a bűnöst a világi hatóságoknak, amely ítéletet hozott. Az ítélet a legsúlyosabb esetekben máglyahalál volt, többnyire csak pénzbírságot vagy a "szégyenköntös" viselését rótták ki.

A kivégzésekre rendszerint ünnepnapokon került sor. Az eretneknek előtte meg kellett bánnia "bűneit" és hűséget kellett esküdnie az egyháznak, amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a "kíméletesebb", azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül.

Inkvizíció Magyarországon

Magyarországon az első boszorkányper 1565-ben volt, az utolsó 1756-ban (annak ellenére, hogy Mária Terézia már 1755-ben betiltotta.)

Számok

Arról, hogy az Inkvizíciónak mennyi áldozata volt, jelenleg is viták folynak. Néhány szorványos adat és becslés van, amelyek sokszor nem is vethetoek össze. Példaképpen küzlönk néhányat:

 

  • Pierre Dominique szerint ("L'Inquisition" Paris, Ed. Perrin, 1969) a Spanyol Inkvizíció 178382 embert ítélt el, és közülük 16376 lett élve elégetve.
  • Canon Juan Antonio Llorente ("A Critical History of the Inquisition of Spain") szerint 1808-ig a Spanyol Inkvizíció 31,912 embert éhgetett el 17,659 embert életfogytiglani börtön után égetett el holtan, összesen 341,021 áldozat volt.
  • Ellen Rice szerint ("The Myth of the Spanish Inquisition" [1]) 3000-5000 halálos ítélet volt a spanyol inkvizíció évszázadaiban, ellenben 150000 boszorkányégetés egész Európában.
  • Henry Kamen szerint ("Histoire de l'Inquisition espagnole", Paris, Éd. Albin Michel, 1966) 341021 elítélt, és 31912 máglyahalál a Spanyol inkvizíció mérlege.

Forrás: http://www.inkvizicio.hu/inkvizicio.html#top

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.