Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010.09.19

Egyiptom - útibeszámoló

Egyiptom a szélsőségek országa. Nagy fényűzés és hatalmas nyomor egymás mellett, egymás tőszomszédságában létezik. A turistákért megtesznek minden tőlük telhetőt, folyamatosan takarítanak, jó ételről, programokról gondoskodnak, de ez csak a hotelre, illetve a hozzá tartozó területre terjed ki. Ahogy kilépünk a kapun, úgy csodálkozhatunk rá az ország legnagyobb részét jellemző mérhetetlen szegénységre, mint Sziddhártha herceg, amikor először kitette lábát a palotából. Az utazási irodák ezért azt szokták javasolni ügyfeleiknek, hogy taxival közlekedjenek. Én mégis azt mondom, hogy ha az ember elmegy egy idegen országba, ne csak a szálloda környékét és a közkedvelt turisztikai célpontokat nézze meg, mert ugyanolyan tudatlanul tér majd haza, ahogyan elindult. Nem kell sajnálni a 4 km-es sétát Hurghada központjába...

Egyiptom (arabul Miszr) az ókorban a világ egyik legjelentősebb nagyhatalma volt, bár az akkori és mai ország között csak a közös terület alkot kapcsot, mert a lakosság, az államszervezet stb. alapján nem mondhatjuk a mai Egyiptomot az egykori birodalom utódának (örökösöknek talán csak a kopt keresztények tekinthetőek).

Államformája a köztársaság. Hoszni Mubarak 1981 óta elnök, majdnem 30 éve (5. elnöki ciklus), vagy – ha úgy tetszik – diktátor. Valószínűleg fia, Dzsamal követi majd Mubarakot az elnöki székben, akiről már 3 évvel ezelőtti esküvője alkalmával is rebesgették, hogy nem mást kap nászajándékba, mint 75 millió egyiptomit.

Minden nagyobb településen az utak mellett pár méterenként hatalmas Mubarak fotók találhatók, de a hivatalos intézményeken (rendőrség, posta) is ott díszeleg arcképe. A vicces az egészben, hogy Mubarak 82 éves (1928-ban született), míg a fényképeken egy 40-45 év körüli férfi látható. Ez persze az én generációm számára nem annyira meglepő, mivel mi még a Ceauşescu-korból kifogtunk vagy 10 évet. Ha az ország mostani lakosságának nincs is semmi köze a piramisépítő egyiptomiakhoz, ebben az egyben követik a hagyományokat, hiszen a fáraókat is erejük teljében, a legszebb férfikorban ábrázolták a szobrokon és a falfestményeken.

A mostani egyiptomi lakosság megközelítőleg 90%-a szunnita muzulmán, csak 6% kopt vallású, vagyis keresztény: a csuklójukra tetovált ankh vagy kopt keresztről lehet megismerni őket. Rítusuk saját elmondásuk szerint az ortodox rítussal rokon, és egy kis, zárt csoportot alkotnak: muzulmán nőt nem vesznek feleségül, és közülük kerül ki az egyiptomi elit egy része.

A társadalmi konvenciók Európához képest gyökeresen mások, semmi nem úgy működik, ahogy azt otthon megszokta az ember. Az egyiptomiak számára Nyugat Coca-Colát, McDonald’s hamburgert és turistákat jelent: egyáltalán nincsen meg a nyugatra jellemző, célirányos szemléletmód. Senki nem tervez hosszú távra, vagy ha tervez is, a kivitelezést már nem tartja olyan fontosnak: úgyis az lesz, ami meg van írva.

Az egész ország félkész állapotban van. A magán- és tömbházak legnagyobb része pirosban marad évtizedekkel felhúzásuk után is. A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy így kevesebb ingatlanadót kell fizessenek, de a helybeliek jobb szeretik ezt a családszeretetükkel magyarázni: könnyebb ráépíteni még egy emeletet, ha bővül a család ugyebár. Hurghadában is egymást érik a kész és félkész épületek s a már megkezdett építkezések körül alig lézeng egy-két munkás, de vannak helyek, ahol heteken keresztül egyetlen teremtett lelket sem látni.

Mondják, hogy a szegényes külsejű épületek belül tiszták, amiről azért nem lehet meggyőződni, mert a helybeliek nemigen engednek be idegeneket otthonaikba. Az iszlám előírja ugyan a rendszeres tisztálkodást, de azért találkoztam koszos arabbal is. Ami pedig a lakások tisztaságát illeti, nos ez azért lehetséges, mert minden szemetet kidobálnak az utcára, sokszor az ablakokból is, ezért a szegényebb övezetekben nem tanácsos közvetlenül a házfalak mellett haladni. Hatalmas szemétkupacok, felborított kukák vannak 4 csillagos szállodák közelében is.

Mindenütt dologtalanul ténfergő emberek, üzleteik előtt álmosan üldögélő kereskedők, akik csak akkor élénkülnek meg, ha arra téved egy külföldi (= potenciális palimadár). Sokszor olyan érzésem volt, hogy az egyiptomiakkal együtt az idő is megállt elszívni egy vízipipát a sarkon levő kócerájban.

Ha valaki siet az utcán, az biztosan turista, a legtöbbet használt kézmozdulat pedig azt jelenti, hogy „türelem”. Például a sofőr éppen a törékeny dolgokkal telerakott csomagodon térdel. Felkiáltasz, erre megfordul, s szemrebbenés nélkül beint: türelem!

A szieszta idejét legalább olyan szigorúan betartják, mint az imádságokét. A busz ablakából láttam a sivatag közepén illetve a tengerparton arccal Mekka felé fordult imádkozókat is. Az üzletek délelőtt 10 óra körül nyitnak, a záróra valamikor éjszaka van.

Nem bigott muzulmánok az egyiptomiak, de a hosszú ruha viselete így is ajánlott mindenki számára a szállodán kívül. Ha nem is jár minden arab galabeyában (bő, földig érő ingszerűség), a helybeliek szinte kivétel nélkül bokát és kart takaró ruhát viselnek. A rövidnadrág már bugyinak számít, talán ezért mosolyognak annyian a hiányosan öltözött turistákra.

Többféle női viselet van az iszlámban. A burka az egész testet és a fejet is eltakarja, csak a szem látszik, az is éppen hogy, a csador abban különbözik, hogy az egész arcot szabadon hagyja. A hidzsab csak a hajat és a nyakat fedi, sem az arcot, sem a testet. Nagyobb városokban csak hellyel-közzel lehet teljesen elfátyolozott nőket látni, egy kendő a fejen azonban szinte kötelező.

Az arab férfiakat nem kell nagyon irigyelni: igaz, hogy egyszerre négy feleségük lehet, de arról nem nagyon beszélnek, hogy egy-egy jobb családból származó lányért akár 10 000 dollárt is le kell perkálni a papának, azután pedig el kell tartani a hölgyet, méghozzá nem akárhogy… Egy 50-70 dolláros átlagfizetésű átlagos egyiptomi férfi nem valószínű, hogy valaha be tud fizetni egy ilyen árfolyamú asszonyra (a homoszexualitás éppen ezért eléggé elterjedt dolog).

A külföldi nőkről úgy gondolják, hogy könnyen kaphatóak és elég szemtelenül megbámulják őket, akkor is, ha párjukkal együtt sétálnak valahol, azonkívül arabul megjegyzéseket tesznek minden mellettük elhaladó fehér nőre (nem akarom tudni, hogy miket).

Természetesen ez csak a szálloda kapuján kívül van így, gondolom a személyzetet alkalmazásuk előtt kioktatták az elemi jómodor szabályairól. Az is igaz, hogy egyesek (különösen az orosz nők) szándékosan provokálják őket. Hallottam olyan szállodai alkalmazottakról, akiknek leporelló-szerű fényképgyűjteménye van (az elsősorban orosz nációhoz tartozó) hódításaikról.

Bár a szexualitás tabutéma, az országba bekerülő nyugati filmeket cenzúrázzák, kivágva belőlük minden ágyjelenetet (egyébként is az akciófilm van túlsúlyban), éjszaka a házak tetejére vagy az erkélyekhez, ablakokhoz erősített parabolaantennák, amelyek a legnyomorúságosabb viskókon is megtalálhatóak, hirtelen irányt váltanak, és máris fogható lesz rajtuk mindenféle csatorna. Este lehet, hiszen Allah nem látja! – védekeznek a hithű muzulmánok, akik még attól sem riadnak vissza, hogy néha legurítsanak egy sört, persze azt is csak sötétben. Ezen kívül nincs olyan internetes kávézó, amelynek a számítógépein ne lehessen szexoldalakat felfedezni az előttünk netezők által látogatott honlapok között vagy pedig ilyen típusú videókat a memóriába lementve (jól látható helyen!). Ami azt illeti, kell valahonnan ismereteket szerezni a nőkről meg a női testről, ha már a házasság előtti szex nem divat az arab világban.

Az egyiptomi fiatalok számára egyébként nagyszerű kibúvót jelent az ún. orfi házasság (= nem hivatalos házasság). Ez egy-egy tanú jelenlétében aláírt papírt jelent, ám ennek a birtokában már mehetnek szobára. Együtt lehetnek mindaddig, amíg össze nem tépik az okiratot. Praktikus megoldás, nem?

És nemcsak az egyiptomi lányokat lehet átverni ezzel az orfi házassággal, hanem – úgy hallottam – nyugati nőket is, hiszen sokan egy-egy ilyen házasságkötés után már abban a hitben vannak, hogy hivatalosan is férjhez mentek. Természetes szőkék előnyben, gondolom.

Óriási méretű kerek analóg órák ketyegnek az egyik hurghadai szálloda recepciójánál. Szám szerint négy, mutatva a kairói, a moszkvai, a berlini és a londoni időt. És ebből a kairói mellett a moszkvai idő a legfontosabb. Orosz nyelvű hetilapok, kereskedelmi rádiók szórakoztatják az idelátogatókat, cirill betűs üzletfeliratok csábítják a hömpölygő turistahadat.

A Szovjetunió mindig is támogatta Egyiptomot, pénzzel és fegyverrel, úgyhogy Oroszország és az oroszok alapból jóbarátok. Amikor az arab szocializmust meghirdető Nasszer kormányának elképzeléseit anyagilag sem az Egyesült Államok, sem a Világbank nem támogatta, az 1956-os szuezi válság után Egyiptom a Szovjetunióhoz fordult segítségért.

Az asszuáni gát építése is szovjet gazdasági és műszaki támogatással történt - Moszkva ezzel akarta erősíteni közel-keleti pozícióit. Az első szakaszt 1964. május 16-án Nasszer egyiptomi elnök, Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár, Aref iraki és Ben Bella algériai államfő jelenlétében adták át, miután felrobbantották a Nílus homokgátjait és a vizet egy 1,6 kilométer hosszú csatornába terelték, így a meder felszabadult az Asszuántól délre létesítendő nagy gát megépítéséhez. Az új, 6 kilométerrel a régi fölött épült gátat német mérnökök tervezték, hossza 3830, magassága 111 méter. Teljes térfogata a Kheopsz-piramis 17-szerese, a beruházás költsége egymilliárd dollár volt. A megtermelt energia nagyobb részét Egyiptom exportálja. A gátat 1971. január 15-én Anvar Szadat elnök avatta fel.

Az egyiptomi állam úgy viszonozza a segítséget, hogy az oroszok kb. 200-250$-ért nyaralhatnak itt (a harmada annak, amit a többi turista fizet egy jobb szállodáért!). Nem csoda, hogy valósággal ellepték Hurghadát és minden szállodai alkalmazott beszél oroszul, mi több, mindenkit oroszul szólítanak meg. Már a matrjoska baba mintájára műanyag szarkofágba rejtett műanyag múmia dísztárgyakat is árulnak kizárólag az ő kedvükért. És az orosz bérelhet jachtot, vásárolhat házat, apartmant is a kitűnő búvármerülőhelyeiről ismert településen. Az oroszok hozzák ide az idegenforgalmi bevételek legjelentősebb részét, így ma már a legszegényebb egyiptomiak is megtanultak oroszul társalogni, mert ez maradt számukra a felemelkedés legkézenfekvőbb eszköze. Mivel a megérkezést követő napon és az elutazást megelőző 48 órában lehetőség van a vámmentes boltokban alkohol vásárlására, kígyóznak a sorok, és whiskeykkel, vodkákkal, sörökkel megpakolt rákvörösre lesült oroszok vetik be magukat a taxikba.

A szovjet barátságból mi is megéltünk pár évtized kommunizmust, próbáltam magyarázni az egyik arab idegenvezetőnek, de nyilvánvalóan nem értette a lényeget, mert sosem élt „olyan” rendszerben, mint a kelet-európaiak. Az egyiptomiaknak elég egyszerű a képlet: mindenki barát, aki nem fekszik le Amerikának. Románia sem barát, ami azt jelenti, hogy minden befizetős túra kétszer(!) annyiba kerül nekünk, mint az oroszoknak, de még mindig sokkal olcsóbb, mint a briteknek vagy az amerikaiaknak. Elég érdekes annak az interpretációja is, hogy ha Amerika ellenség, akkor miért fogadják el a pénzüket, a segélyeket és minden támogatást. „Kihasználjuk őket” – válaszolt az idegenvezető. Na igen, ez a mentalitás sajnos eléggé jellemző sok egyiptomira. A helyi közlekedésben 5-10 fonttal drágábbak a jegyek a külföldieknek, és a nyaralóhelyek teázóiban, ahová arabul ki van írva, 1 font (1€ = 7 font, 1$ = 5 font) egy tea, a turistáknak 5-ért árulják még akkor is, ha mutogatok rá, hogy de hát ott van arabul, hogy csak egy…

Egyébként az oroszokkal messze nincs annyi baj, mint amennyit a különböző hurghadai szállodákkal kapcsolatos fórumokon lepanaszkodnak rájuk. Kicsit hangosak, kicsit udvariatlanok, de hát tudtuk mi azt eddig is, hogy nem épp a jólneveltségükről híresek. Amikor sorban álltam az étkezéseknél (svédasztal volt, így mindenki azt és annyit vett, amit és amennyit akart), gyakran elém vágtak és előfordult, hogy a műanyag asztali díszeket is a tányérjukra tették. Sajátos élmény volt azoknak az unokáival egy medencében áztatni a lábamat, akik annak idején Erdély „felszabadításakor” ezreket lőttek halomra ok nélkül és gyereklányokat erőszakoltak meg. Nem volt náluk puska ezúttal...

A legtöbb egyiptomi (nem turisták számára létesült) bolt felhozatala a ‘90-es évek elejének Romániáját idézi: három-négyfajta üdítő, körülbelül ugyanannyi csokitípus, egy falnyi konzerv és kész. Mikor a turista rákérdez valamire, az eladó mély gondolkodóba esik, majd habozva mond egy összeget, ami általában a rendes ár háromszorosa.

Senkit nem fog elfogni a bőség zavara a Liqueur Store feliratú boltokban sem, ahol alkoholt árulnak: ha sört kér az ember, akkor háromfajta közül lehet választani. A hidegebbik fajtát ajánlom mindenkinek, mert mindhárom nagyjából egyformán rossz. Az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást, aminek a gyakorlati értelme annyi, hogy ritkán lehet annyit izzadni, mint egy-egy egyiptomi sörözés után.

A Korán tanítása szerint a lopás bűn, az átverés azonban nem. Így válhatott nemzeti sporttá a turisták becsapása. Az egyiptomiak jelesre vizsgáznának a nyugati vásárló lélektanából. Eszméletlen, micsoda kifinomult taktikákkal, brilliáns ötletekkel próbálnak néhány fonttal többet kicsikarni belőlük! Van olyan, hogy csuklódtól fogva szószerint beráncigálnak a boltba – a módszer működik, főleg, ha az eladó vagy két méter magas. Nem szabad nagy címletű bankjeggyel fizetni, mert az eladó zsebébe vándorolt százfontosból visszajáró összeg soha nem kerül vissza hozzád, max. elfogadhatod a kereskedő szívélyes „ajándékát”.

Hatsepszut templomában az őrök úgy pótolják ki fizetésüket, hogy barátságos mosollyal leveszik, majd egyiptomi módra újra visszakötik a nők fejére a kendőt, aztán diszkréten a fülükbe suttogják az árat... A férfiakkal fülig érő szájjal fognak kezet, csak egy fotó erejéig, csak 5 fontért.

A gízai piramisokat két módon lehet megközelíteni: az egyik a „rendes kapu”, ahol 60 fontért lehet bemenni, a másik az a hely, ahol a bepalizás folyik. Azokat a turistákat, akik véletlenül a második kapuhoz érkeznek először, a tevehajcsárok égre-földre esküdözve próbálják meggyőzni arról, hogy kizárólag 100 fontért bérelhető tevéken lehet eljutni a piramisokhoz. A skála a „Mit tudsz te, hány napja vagy Egyiptomban? Én itt születtem, tehát csak tudom.” típusú érvektől kezdve a megfélemlítésig terjed. Többek között megemlítik, hogy a piramisokhoz sivatagon keresztül kell menni, az út pedig hosszú, és ha a turista nem teveháton megy be, egyáltalán nem biztos, hogy ki is fog jönni. Nem szabad hinni nekik: a legkisebb veszély sem fenyeget, a piramisok max. fél kilométerre vannak az istállóktól, és nagyon jó betonúton lehet megközelíteni őket. Ha ráülsz a tevére, valóban kivisznek a sivatagba és kb. 300 fontért hoznak vissza.

Persze ha utazási iroda által szervezett kiránduláson látogatsz el Gizába, nem fenyeget ez a veszély, az autóbusz egyenesen a piramisok lábához megy, meg sem állítanak közben, mert a buszon a csoporttal tart egy különbejáratú rendőr is.  A többi járművet alaposan átvizsgálják, mielőtt beengednék a kapun (jatt kötelező!), tanúja voltam egy jelenetnek, hogy valósággal szétszedtek egy dzsipet.

Rendőr posztol egyébként a szállodák előtt is és kedvesen köszön minden vendégnek – oroszul természetesen. A nagyobb települések előtt vámszerű kapu található, nem tudom, ha megállítanak valakit, a mi buszunkat minden egyes alkalommal ellenőrzés nélkül továbbengedték. Lehet, hogy a kenőpénzt az utazási iroda rendezi...

Olyan szfinxet csinálok neked gipszből öt fontért, hogy szebb, mint az eredeti! – nagyjából ez az egyiptomiak hozzáállása az ókori örökséghez. A szobrok, sírok meg egyebek csak annyiban érdeklik őket, amennyiben pénzt lehet csinálni belőlük.

A kairói múzeum – amely egyébként francia kezdeményezésre született – nem más, mint egy hatalmas épületbe beállított tárgyak sokasága: alig látni magyarázó feliratot, megvilágításként az ablakokon beszűrődő napfényt használják, rendszert pedig a legnagyobb jóindulattal sem tudtam felfedezni. A turisták szabadon fogdoshatják a szegőléccel kitámasztott, billegő szobrokat, fényképezni elvileg nem szabad. Ja, és életemben először láttam múzeumban vonalas fecnikre kézzel írt magyarázó szöveget (arabul természetesen!). Ráadásul nem valamilyen átrendezés következtében, ideiglenesen kerültek oda a papírdarabkák, hanem jó régóta lehettek ott, mivel már meg voltak sárgulva. A múzeumépülettel szemben – ahogy már megszoktam – építkezés folyik.

A kairói forgalmat úgy kell elképzelni mint a Ben Hur szekérverseny-jeleneteit, csak zömében '70-80-as évekbeli autókkal. 1310-es Daciát is láttam. Az újabb típusú Daciák egyébként Renault Logan néven futnak (gondolom, hogy jobban megvegyék őket) és nagyon sok távol-keleti márka van (Hyundai, Kia, Mitsubishi).

Az autósok akkor sem próbálják betartani a közlekedési szabályokat, ha rendőr áll a közelben, úgy tűnik, lényegtelen, hogy a stoplámpa – 6-7 van belőle a kb. 20 milliós lakosú Kairóban s azokat is úgy egy éve szerelték fel! – piros-e vagy zöld. A hatalmas forgalom miatt a nagyobb útkereszteződésekbe kiállított 2-3 rendőr nem tehet mást, mint félreugrál a dudáló járgányok elől. Ennek ellenére nem láttam balesetet, sőt, a legforgalmasabb úton is át lehet kelni anélkül, hogy elütnének.

Három szabály van:

- 1 rövid dudálás – állj félre, mert jövök

- 2 rövid dudálás – állj félre, mert nagyon jövök

- 1 hosszú dudálás – állj félre, mert nagyon jövök és nem tudok megállni.

Hurghadai tartózkodásunk első napján, amikor rövid sétára indultunk, még kapkodtuk a fejünket a sok dudaszó hallatán. Elgondolkodtam rajta, hogy ez most tetszésnyilvánítás akar lenni, a férjem pedig szintén elgondolkodott, mégpedig azon, hogy a csador nem is olyan rossz viselet a nők számára.

A hajtási megszerzéséhez egyébként komoly ellenőrzésnek vetik alá a sofőröket: 200 font befizetése után 10 m előre, 10 m hátra, tudni kell, melyik a kuplung, melyik a gáz, a fék már kevésbé fontos. Nem láttam autót, amelyik ne lett volna megkarcolva illetve megütve. Kötelező biztosítás nincs, ezért ha két autó egymásnak megy, a sofőrök veszekszenek kb. fél órát (akár az autópálya közepén is), aztán továbbállnak.

A buszok útvonalát nem lehet tudni: a háromjegyű arab szám nemcsak nekem nem mond semmit, hanem a helybelieknek sem. Megállók nincsenek: amikor fel akar szállni valaki, leinti a buszt, az lassít, az illető pedig felugrik. Ugyanígy lehet leszállni is. Sok a kisbusz is, amelyeken a helyek száma elméletileg tizenvalahány, gyakorlatilag azonban határtalan: annyian utaznak egy kisbusszal, ahányan beleférnek.

Hogy valami pozitívumot is írjak, az egyiptomi kaja nagyon finom, de nem szabad végignézni, hogyan készítik: mosogatásról, hűtőről és gumikesztyűről nemigen hallottak az utcai kifőzdék szakácsai, a gyártási folyamatnak pedig fontos része néhány rajnyi légy is. Aki szereti az egzotikus ételeket és tiszteli a törvényeket, ne akarja tudni, kik és hogyan állítják elő őket. A legbiztonságosabb (és legkevésbé ízletes) kaja a falafel, olyan, mint egy vegetariánus szendvics, illetve a kushari, ami különböző fajta laskákból, lencséből, fűszerekből és paradicsomszószból készült emészthető massza. Azért jó ez a kezdő egyiptomi gyomroknak, mert egyikben sincsen hús (igaz, más is csak nyomokban).

Meglehet, hogy a szállodai konyhákban ennél jobb a helyzet, bár legyek ott is vannak. Kíváncsi lennék azért, hogy az üdítőautomatákból bármikor fogyasztható löttyöket (all inclusive szolgáltatás része) milyen vízből állítják elő és hogy mivel mosogatnak, ha már a csapvíz nem fogyasztható, sőt még fogmosásra sem ajánlják…

Különben úgy vettem észre, hogy aki az első 2-3 napban nem kapta el a sokat emlegetett egyiptomi hasmenést, az megúszta és ehet, ami jólesik. Van erre a hasmenésre helyi csodaszer, az Antinal, melynek piaci ára – mint minden másnak – változó (attól függ, hogy mekkora baleknek nézel ki), de biztos forrásból tudom, hogy a hazai Furazolidon éppen olyan jó.

Ha valamit nem értesz, útmutatásra van szükséged, nyugodtan lehet kérdezősködni, megfelelő borravaló fejében rendkívül segítőkész mindenki. Úgy kell az arab világot elképzelni, mint egy romániai kórházat, ahol a főorvostól kezdve a takarítóig mindenki tartja a markát és elvárja, hogy tegyenek is valamit bele. A baksis nem véletlenül arab eredetű szó… Már amikor az utazási irodák ajánlatait nézegeted, az egyiptomi utaknál fel van tüntetve, hogy a teljes árból 15 euró a megérkezésnél a zavartalan ügyintézést segíti elő, továbbá ügyfeleik elnézését kérik, de tudniuk kell, hogy mindenki, a legkisebb apróságért is ellenszolgáltatást vár el. Lássuk csak, hogyan működik ez a valóságban!

A repülőtéren minden gyorsan megy, ezt az utazási irodád elrendezte már.

A szállodában ér az első sokk, pocsék rossz szobát kapsz, amely még részleteiben sem hasonlít a neten látható képre. Hiába fordulsz azonnal az iroda kirendelt ügynökéhez, vonogatja a vállát, sajnos nem tud segíteni, a szálloda zsúfolásig tele van. Lemész a recepcióra, ahol mély sajnálkozások közepette ugyanazt mondják neked, de megnyugtatnak, hogy amint üresedés van, szólni fognak, mire te megkérdezed, hogy valóban nincs semmi mód problémád orvoslására és megvillantasz (nemcsak lelki szemeik előtt) 10 eurót. Erre ők gondolkodóba esnek és azt mondják, hogy talán mégiscsak van egy jobb szoba, nézd meg, megfelel-e; kb. negyed óra múlva az euró és egy kulcs gazdát cserél, végre csomagolhatsz.

Másnap a reggelinél futólag meghallod, hogy a takarítófiúra panaszkodnak németül, amiért turkált valakinek a személyes holmijai között, s innen már tudod is, mi a dolgod (könnyítés végett: 1,5 euró minden második nap).

Mindenért fizetni kell: csomagok felvitele, széfben elhelyezendő tárgyak, telefonos ébresztés a hajnalban induló kirándulásokhoz (ha nem adsz, lekésed a Kairóba induló buszt), taxi hívása, tiszta pohár stb. All inclusive = kimérős tejben víz, levesben légy, borravaló minden apróságért is inklusszív.

Apropó taxi, melegen ajánlom, hogy mindenki előre egyezzen meg az árban, taxióra amúgy sincs, és fix összeget adjon; 2-3 euró a központ, ami egy nagyon szép ár, tekintve, hogy a benzin rendkívül olcsó Egyiptomban, csak 10 euró a tele tank.

Seftelés és kenőpénz tekintetében az utazási iroda is akklimatizálólott, ami erősen érződik az általuk szervezett fakultatív programokon.

Egyiptom legfőbb látványosságai a Hurghadától kb. 550 kilométerre található Kairó és a gízai piramisok, valamint a 250 kilométeres távolságra található Luxor, a karnaki templomegyüttes, a fáraósírokat rejtő Királyok Völgye, mindezek szervezett autóbuszos kirándulásokkal felkereshetőek. Meg szeretném megjegyezni, hogy kitűnő állóképesség és birkatürelem, sőt kötélidegzet szükséges az egész napos utazáshoz.

Míg a kairói utazáshoz hajnali 2 órakor kell indulni, s csak huszonnégy óra múlva kerülhet az utazó ismét az ágyába, a luxori, 4 órakor kezdődő csekélyebb távolság is rejt némi kihívást az utazók számára. Egy óra azzal telik el, hogy az egymástól több tíz kilométerre található szállodákból összeszedik a fakultatív túrára jelentkezetteket, majd megtapasztaljuk, hogy a kacskaringós, kősivatagban vezető úton gyakran két szembejövő és egymást előző teherautó és az ellenkező irányban haladó busz is elfér a két sávon, mialatt a sofőr a földre ejtett, elgurult szemüvegét keresi. A sofőr egyébként a buszban saját zsebre vizet árul, 5 font = 0,5 liter (máshol ugyanennyiért 1,5-2 litert lehet venni), akár vezetés közben is.

Az utazási iroda egyik arab ügynöke – szintén a buszon – nyakláncokkal kereskedik, hieroglifákkal rávésik a hozzá tartozó kis medalionra a nevedet, ami egészen kiváló szuvenír. Az óegyiptomi írásjelek gyorstalpaló tanfolyamon való elsajátítása melegen ajánlott, hogy mindenki meggyőződhessen róla, valóban az ő neve van rajta, nem egyéb. Kár, hogy Champollionnak ez évtizedekig tartott!

A fakultatív kirándulások „muszájbiznisze” ennyiben azért nem merül ki, következik ugyanis az alabástromműhely- és üzlet megtekintése. Ez úgy kapcsolódik a Királyok Völgyében tett sétához, hogy (az elhunytak belső szerveit tartalmazó) kanópuszedényeket is alabástromból készítik – mondja az idegenvezető. Nem csak, teszem hozzá én! Kedvcsinálásként rögtönzött bemutatót tartanak az alabástrom kézi megmunkálásáról, persze a valóságban minden gépesítve van, különben rövid idő alatt csődbe mennének.

Az üzletben minden nagyon drága, az euróban meghatározott árak külföldi turisták zsebéhez mérten is óriásiak. Ráadásul mindent sokkal olcsóbban, mondhatni a töredékéért meg lehet kapni Hurghada központjában, ahol szintén nagy a drágaság. Megkérek mindenkit, aki olvassa beszámolómat és Egyiptomba készül, hogy csak az vásároljon ott, akinek nagyon sok kidobni való pénze van! Az anyagok eredetiségéről ugyanis komoly kétségeim vannak, ráadásul a tárgyak 99%-a tömény giccs, annyi közük van az igazi egyiptomi művészethez, mint „A múmia” című filmnek a valósághoz. A fennmaradó 1% sajnos nem tekinthető meg. Aki giccset akar venni, olcsóbban is megteheti.

A következő átverés a papírusz (vagy banánusz) műhely, ahol a papírusz előállítását lezavarják röpke 5 perc alatt, hozzátéve persze, hogy a valóságban ez azért hosszabb ideig tartott. Egy fontos, és igen hasznos tipp, hogyha papíruszra festett képet vagy tekercset szeretnénk vásárolni, akkor először mindenképp fordítsuk fény felé, ugyanis a legtöbb banánhéjból készült. Ezt úgy lehet megállapítani, hogy a fény felé fordítva vízszintesen és függőlegesen is kell látnunk szálakat, hogyha csak az egyik oldalból vannak, akkor bizony finom banánból van. A rájuk festett képek szintén elég csúnyák, a színek túl élénkek, egy ókori egyiptomi halálra röhögné magát a tangás Nefertitin vagy a sakál helyett korcskutyafejű Anubiszon, szegény – leginkább kisgyerekek rémisztgetésére alkalmas – Tutankhamonról nem is beszélve. Az árak itt is hétszer-nyolcszor nagyobbak, mint máshol.

Hogy miért visznek minket az idegenvezetők pont a legdrágább üzletekbe? A válasz elég kézenfekvő: ők és az általuk képviselt utazási irodák komoly jutalékot kapnak minden egyes eladott tárgy után, saját szememmel láttam, hogy csoportvezetőink gyakran adtak és kaptak kisebb-nagyobb pénzeket helyieknek illetve helyiektől.

A kairói út során meglátogatott parfüméria már csak hab volt a tortán. Nincs nő szerintem, aki ne találkozott volna hamisított parfümökkel már idehaza is. Csak az összehasonlítás végett említeném meg, hogy Christian Dior „J’adore”-ja Szatmáron kb. 5 euróért beszerezhető, de Egyiptomban ugyanabból a hamisítványból a legkisebb üveget 35 euróért vesztegették. Férfiak inkább ne vegyenek ilyesmit feleségüknek, úgysem valószínű, hogy eltalálják a megfelelő illatot.

Kedvencem a J’adore helyett mégis inkább az Ezeregyéjszaka elnevezésű helyi készítmény volt (autóillatosító és rovarírtó sajátos keveréke szerintem), amely az eladó szerint a megfelelő helyekre fújva azt eredményezi majd, hogy párunk megvadult csődörként viselkedik majd (szó szerinti idézet!). Nem tudom, kinek lehet ez a célja, de elegendő lesz megemlítenie az árat, amit adott érte, használnia már nem is kell.

Azon sem kell meglepődni, hogy – mielőtt a hotelba megérkeznénk – figyelmeztetnek minket, a sofőrnek is kell a műszerfal tetején hagyni valamennyit, a biztonságos vezetésért, gondolom.

Aki Egyiptomba utazik, tudnia kell, hogy amint a repülőgépről leszállt, rá fogják szedni őt. Többször is. Nemcsak a helyiek (a képeslap- és csecsebecse-árusok, pár fontért fényképezkedni akaró, tevés illetve tevétlen, magukat beduinnak kiadó egyének), hanem a saját utazási irodája is, amelyikkel szerződést kötött. Ezért feltétlenül vigyen magával, a szinte kötelező napszemüvegen és fejfedőn kívül, egy jó adag humorérzéket is, ami majd átsegíti őt a kisebb-nagyobb nehézségeken.

Nem árt bepakolni egy könnyebb pulóvert, amire sem az 50°C fokos luxori, sem a 35-40°C fokos kairói melegben nem lesz szüksége, a 18-20°C fokra állított légkondijú buszban viszont annál inkább, a nagy hőmérsékleti különbségek ugyanis könnyen vezethetnek megfázáshoz. Ahányszor csak teheti, mosson kezet, étkezések előtt mindenképp!

Végig kell gondolnia azt is, hogy miért indult útnak – strandolni közelebb és olcsóbban is lehet – és nem szabad bánkódnia azon, ha pár eurót kicsaltak tőle, de felejthetetlen emlékekkel gazdagodott.

A kommunikáció megkönnyítése végett javaslom a következő feliratú póló elkészíttetését: I’m not Russian. I won’t buy anything. Stop bothering me! (lehet oroszul is).

Fontos arab szavak: La shukran. = Nem, köszönöm. Sebne! = Hagyjon békén!

És még valami: Ramadán idején, ami valamikor augusztus végén illetve szeptember elején kezdődik, nem ajánlott Egyiptomba menni. Ilyenkor ugyanis a mohamedánok egy teljes hónapon keresztül böjtölnek, napkeltétől napnyugtáig semmit sem esznek, emiatt pedig eléggé elcsigázottak és idegesek.

Tirooh wa tigi bis salaama! Jó utat kívánok!

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.