Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.14

Házasság és család Mezopotámiában

A család nagyon erős köteléket jelentett valamennyi civilizációban, bár nem volt mindig olyan erős érzelmi viszony a tagok között, mint ma. Az apa uralma sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnt, az összetartozás mégis szoros és erős volt.

A házassági szerződés A házasulandó felek főleg gazdasági és politikai okokból kötöttek házasságot, amit szerződéssel "szentesítettek" Mezopotámiában. A szerződés gazdasági fele a menyasszonypénzben, a hozományban és a feleségnek szánt ajándékban teljesedett ki. A menyasszonypénzt a férj adta a feleség szüleinek. A szerződés értelmében a két család nem indíthatott pert egymás ellen. A hozományt a férj kapta a feleség apjától, ami gyakorlatilag ugyanazt a célt szolgálta, mint a menyasszonypénz. A férj ajándékozhatott feleségének a megélhetéséhez szükséges dolgokat (ház, rabszolga, ruhák, főzési kellékek). Ezeket a férj abból a célból adhatta, hogy ha kell, elválaszthassa feleségét magától. A feleség ezen szerzeményeit ráhagyhatta a legkedvesebb fiára.
Az írásos szerződések oka az volt, hogy ha valamelyik fél megszegte a szerződésben leírt pontokat, akkor az így bizonyítható és büntethető legyen.
A házasságok gazdasági okai mellett megemlíthetünk politikai okokat is. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a felek megegyeztek abban, hogy nem indíthatnak pert egymás ellen, és nagyhatalmú, esetleg különböző nemzetiségű vezető családoknál a szövetség jelévé és megpecsételőjévé is lett.
Érdekes része a szövegnek a hozomány részletezése, mert ez alapján a nők életmódjára lehet következtetni. A sok ételkészítéshez használt eszköz arra utal, hogy ezt a munkát a feleségnek kellett végeznie. A szövőszék utal a ruhák házi készítésére, a tisztálkodó eszközök precíz listája szerint fontosnak tartották a személyes higiéniát és a nők szépítkezését is. Az adott szövegben szereplő lista gazdagsága arra utal, hogy egy vagyonosabb rétegből származó lány hozományának összeírására szolgált.

A válás A házasságok létrejöttében a szerelem, mint ok nemigen játszott szerepet ezekben a kultúrákban, bár - természetesen - előfordulhatott ilyen is. Az érzelmek háttérbe szorítása magyarázhatja, hogy szükség volt Hammurapinál a 142. törvény megalkotására. Ez a törvény kimondja, hogy ha egy hibátlan asszony (vagyis aki nem csalta meg a férjét) tiltakozott a férj érintése ellen, mert a férj megcsalta őt, akkor a feleség elmehetett azokkal az ajándékokkal, amiket férje adott neki. Ha a feleség már előbb megcsalta a férjét és ezek után tiltakozott, akkor vízbe kellett fojtani.
A házas felek válását több dolog is előidézhette, ahogy az a Hammurapi törvényekben olvasható. A 128. pontban olyan "válásról" esik szó, ami akkor következett be, ha a házassági szerződés hiánya miatt érvényteleníteni kellett az egybekelést. A 129-es pont szerint, ha a feleséget rajtakapták, hogy megcsalta a férjét, akkor megölték, de ha a férj úgy kívánta, akkor életben maradhatott. Ebben az esetben a király sem bírálhatta felül a férj döntését. A 148. pontban egy különleges betegségről, a labum-lázról esik szó. Ha egy feleség ebbe a betegségbe esik, valószínűleg mindenféle érintkezést megszakított férjével, mert a férfi újra is házasodhatott úgy, hogy a beteg asszonytól nem válhatott el véglegesen. Neki kellett gondoskodnia róla, egy a feleség számára épített házban. A 149. pont szerint a beteg feleség dönthetett azonban úgy is, hogy nem költözik a férfi által épített házba, hanem kéri, hogy a férj térítse vissza a hozományát és ő pedig eltávozott. Így vált teljessé a válás, hiszen lemondott a további gondoskodásról, ami pedig megilletné őt. A teljes válásokról a 131., 132. és 142. pontokban olvashatunk. Ha a férj megvádolta feleségét azzal, hogy megcsalta, de a feleségre ezt nem lehetett rábizonyítani, akkor elég, ha eskü alatt vallotta, hogy nem tett ilyet és házába visszatérhetett. Ha mások vádolták meg az asszonyt azzal, hogy megcsalta a férjét, akkor istenítéletnek kellett döntenie. Eszerint a folyóba kell ereszkednie a nőnek, és ha az ár nem sodorta el, akkor nem vétkezett. Az ilyen kétes esetekben a feleség csak abban reménykedhetett, hogy az adott időszakban éppen nem nagyon erős a sodrás.

A 142. pontban olyan válásról rendelkezik a törvényalkotó, amikor a feleség gyűlöli meg a férjét. Ebben az esetben, ha nem csalta meg férjét, a feleség hozományával együtt visszatérhetett apjához. Ha a feleség megcsalta férjét, és így mondott nemet, akkor megölték. A fentiekből egyértelműen látszik, hogy a férjek helyzete határozottan kevesebb veszélyt hordozott, ha válni akartak.

Jogok és az egyenlőség A házasfelek társadalmi helyzetében igen nagy volt a különbség, egyáltalán nem számítottak egyenjogúnak. A 128. pont szerint a nő nem lehetett szerződő fél, nem képviselhette magát peres ügyekben, ítélethozatalkor sem. Ezt a szerepet apja vagy gyámja töltötte be, és így nem mindig a nő érdekei szerint cselekedtek, inkább saját céljaikat vették figyelembe. A büntetések erősségében is nagyok voltak a különbségek: a házassági szerződés szerint a férjnek csak 1 mina (1 mina = 505 g) ezüstöt kellett fizetnie, ha elhagyta feleségét, az asszonyt azonban ledobták a toronyból, ha ő cselekedte ezt férjével. Ez az erős patriarchális szemlélet valószínűleg azért alakult ki, mert a sok háború miatt a férfi fontosabbá vált, jó harcosra szükség volt. A nők kiszolgáltatottságát növelte, hogy felette - az objektivitás lehetőségét erősen csökkentve - férje ítélkezett, míg a férj felett a király - aki ugyancsak férfi, tehát házassági kérdésekben elfogult lehetett.

Családi viszonyok, gyerekek és szüleik viszonya A szülők és gyermekeik viszonya a mainál talán ridegebbnek tűnik, szorosabb kapcsolata a gyerekeknek az anyjukkal lehetett, az apa szerepe a szigor, a tekintély, a törvények képviselete, a tiszteletadás megkövetelése volt. A 154. ponttól ezt a témát dolgozzák fel a törvények. A vérfertőzés esetén, ha egy szabad a lányával hált, akkor kiűzték a városból. Ha azonban egy nő - férje halála után - a fiával hált, akkor elégették őket. A férj - apa emlékének meggyalázása esetére tehát egy rendkívül kegyetlen halált írtak elő büntetésül a törvényalkotók.
Ha egy szabad apa fiúörökösének külön örökséget is adott, és erről okmány, rendelkezés készült, akkor az apa halála után a közösből neki járó rész mellett meg kellett kapnia a rendelkezésben szereplő jussát is. Ha egy szabad férfi elismerte a törvényes hitvesétől származó fiúk mellett a rabnő(k) által szült fiúkat is azzal, hogy fiának szólította őket, akkor az örökség szétosztásakor mindegyikőjüket figyelembe kellett venni.
Ha egy szabad apa halála előtt nem adta férjhez lányát, akkor fivére volt köteles gondoskodni a hozományról, neki kellett férjhez adnia. A család számára ez azért lehetett fontos, mert így nem maradt náluk a lány, a testvér ilyenkor gyámként viselkedett, gyakorolta az apai jogokat.
Bár az örökbefogadás eseteit is szabályozták, de a férfiaiknak joga volt a feleség meddősége esetén rabnőt venni azért, hogy az gyereket szüljön neki. A rabnő a gyerekek megszülése után sem vált egyenrangúvá a feleséggel, de a gyerekek teljes jogú utódnak számítottak, ha az apa így kívánta, vagyis fiainak szólította őket. Ha valamilyen oknál fogva mégis az örökbefogadás mellett döntöttek a házasfelek (pl. a férjet hivatala miatt kasztrálták), akkor a törvény szerint, ha egy szabad magához vett egy kiskorút, és azt felnevelte, akkor a vér szerinti szülőknek már semmiféle joguk nincs a gyerekre. Ha a gyerek felnövekedvén a szüleit hiányolta, akkor visszatérhetett hozzájuk. Ha egy eunuch hivatalnok által felnevelt fiú nevelő szüleit megtagadta, akkor büntetésül nyelvét kivágták, ha vér szerinti apja házába költözött, akkor megvakították. A törvények eszerint kegyetlen büntetések kilátásba helyezésével védték azokat a hivatalnokokat, akik beosztásuk miatt vállalták a kasztrálást, s ezért, voltaképpen az állam érdekében, lemondtak a saját gyerekről, elfogadták az örökbefogadást, mint kényszerű lépést. Az apai tekintély védelme tűnik ki abból a törvényből is, miszerint, ha egy fiú megütötte apját, akkor a kezét le kellett vágni.
A gyerekek neveléséhez egy érdekes adalék, hogy szoptatós dajkát alkalmaztak a tehetősebb családok. Ezt az a törvény bizonyítja, aminek értelmében, ha egy szoptatós dajkára bízott fiúgyermek meghalt, és a dajka bizonyíthatóan egy idegen gyereket csempészett a helyére, akkor levágták a mellét. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mi történt volna vele, ha bevallja, hogy a gyerek meghalt.

Néhány fontos tanulság A mezopotámiai házassági szerződésből, illetve Hammurapi házasságra, családra vonatkozó törvényeiből látszik, hogy az életnek ezt a területét meglehetősen aprólékosan igyekeztek szabályozni. A házasságkötést egy szerződés, egy gazdasági jellegű megállapodás egészítette ki, ami a férfi jogainak biztosítása mellett egy-egy esetben a nő számára is biztosítékot, valamelyes önállóságot eredményezett. (Ld. a nő is kezdeményezhetett válást, vagy a férj eltartási kötelezettsége a nő betegsége esetén.) Mindezzel együtt a család világa erősen patriarchális jellegű, a nők büntetése, pl. a házasságtörés esetén sokkal szigorúbb volt, mint a férjeiké. A vérfertőzés tilalmát ezek a törvények is tartalmazzák. A nők feladata a gyerekek nevelése, a konyhai teendők ellátása, a szövés és a fonás volt, jogilag pedig apjuk, illetve gyámjuk fennhatósága alatt álltak. A monogámia még nem volt kötelező, a feleség mellett a rabnő gyermekei is teljes jogú örökösök lehettek.

Forrás: http://www.sulinet.hu/tart/fncikk/Khai/0/5836/hazmezop.htm

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.