Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.14

Mezopotámia vallása

Az õsi vallási kultúrák komplex, jól tagolt hitrendszerekké, mitológiai és rituális építményekké válásának - minden bizonnyal valamikor a neolitikum idején bekövetkezett - folyamatát ma sem tudjuk hiteltérdemlõ módon rekonstruálni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a változás a földmûvelés, az öntözéses gazdálkodás, a városépítés, az államszervezés folyamataival és az írásbeliség megjelenésével egyidõben ment végbe, mégpedig idõben legkorábban a 'magaskultúra' bölcsõjének számító Közel-Kelet, a 'Termékeny Félhold' térségében. Mint idõben legelsõk, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsõsorban pedig a nyugati világ vallásfejlõdése szempontjából; ezek az ókor végével eltûnõ vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlõdésnek is, peremkultúráik, mint a sémi és az indoeurópai világ, a szíriai és az iráni fejlõdés révén szinte ez egész késõbbi vallásfejlõdés keretét és menetét meghatározták.

Közülük is a legõsibb, a mezopotámiai kultúra vallástörténete a Kr. e. 4. évezred elején veszi kezdetét. Ez a térség - sumer, akkád, babilóni és asszír korszakában - többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Elsõként a sumerek folytattak öntözéses földmûvelést, a városépítés és az írás feltalálását pedig már õk maguk is vallási ténynek, istenektõl kapott, az emberek közé aláereszkedett képességnek tartották. Sumersumer és akkád korszakban - a Kr. e. 4.-2. évezredben - más isteneknek is hódoltak a folyamvölgyek városaiban. A teremtõ- és égistenek sorában tisztelték az ég, a föld és az alvilág istenét Anut, Enlilt és Enkit, akik a mítosz szerint kiemelték a káosz örvényébõl a világot. Valójában õk hárman a mezopotámiai pantheon fõistenei; alakjukkal csak a késõi idõben tud Istár, Tammúz és néhány más isten tisztelete vetélkedni. A három fõisten népes istenvilág élén áll a mitológiai szövegek szerint: az égiek családjában vannak csillagistenek, mint Szín hold- és Samas napisten, Istár termékenységistennõ pedig a Hajnalcsillag istennõjeként is szerephez jut. Mezopotámia egyes városainak, törzseinek, népeinek is vannak az õsidõkben saját isteneik, mint ahogy a fõbb termények, mesterségek is egy-egy istent tisztelnek patrónusuk gyanánt. Tammúz pásztoristen, Niszabá a gabona úrasszonya, a megistenült hérosz, Gilgames pedig az írás, a kormányzás ura. A halál felett Nergál és Ereskigal, az alvilág istenei uralkodnak, a 'fiatal istenek' sorában pedig Marduk, a tudás ura, a sors, a jövendõ tudója és õrzõje, a késõi kor pantheonjának fõistene a leghatalmasabb. legõsibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkád Istár) és Dumuzi (az akkádban Tammúz). Kettejük szerelme és násza az élet folytonosságának biztosítéka, az emberi közösség létének alapja. Inanna és Dumuzi termékenység-kultusza mellett azonban már a

Az eredetileg párhuzamos sumer és akkád vallásfejlõdés már a Kr. e. 2. évezredben, a két nép együttélésével erõs szinkretizmushoz vezetett, amelyet csak serkentett az a tény, hogy a következõ idõkben nomád népek egymást követõ hullámai nyomultak be a gazdag folyóközbe. A babilóni és asszír idõk elõzményeképpen a két õsi istenvilágot egyesítették, egymásnak megfeleltették, a mítikus hagyományt pedig összedolgozták. Az így kialakuló forma szerint Mezopotámia vallása áldozatbemutató politeizmus, a termékenység-, az agrár- és az asztrális kultuszok erõs jelenlétével, tudományosan is kidolgozott mitológiával, teológiával, amely virágkorát a babilóni és asszír korszakban, a Kr. e. 2. évezred vége után élte. A mezopotámiai felfogás szerint a világot Anú, Enlil és Enki alkotta meg, szétválasztva a vizeket és a szárazföldeket és legyõzve a káosz erõit, az élõlényeket, közöttük az agyagból gyúrt embert pedig a mítosz legnépszerûbb magyarázata szerint Marduk hozta létre és rendelte munkára valamint az istenek tiszteletére. Az emberiség ekkor nyert eredeti rendeltetése az istenek 'ellátása'; Marduk bölcs gondoskodása és a szerelmes istenpár, Istár és Tammúz násza tartja mozgásban a világot, tartja fenn az életet, amelyben az ember célja az istenek által adott rend és bõség megõrzése, szakadatlan ujraalkotása.

A korai sumer idõkben, amikor még javában dívott az emberáldozat szokása is, a mezopotámiai ember hitt valamiféle túlvilágban, a lélek halhatatlanságáról és túlvilági sorsáról azonban nem rendelkezett szilárd fogalmakkal. Késõbbi idõben az ellenségei által megölt de szerelme, Istár által az alvilágból visszahozott, feltámasztott Tammúz mítosza azt mutatja, hogy a lélek élete, a halál utáni élet, a feltámadás gondolata is felmerült a vallási eszmék sorában. A mitológiai irodalom különben számtalan olyan elemet is megõrzött, amelyek a késõbbi nyugati vallásfejlõdés szempontjából alapvetõ fontosságúak: a bibliai teremtéstörténet párhuzamait ugyanúgy megleljük ebben a hagyományban, mint ahogy a vízözön legendájának archaikus változatát is.

Ami a hívõ élet mindennapjait illeti, a mezopotámiai társadalom sokáig szakrális alapon szervezett világ volt, amelyben a szentély és annak gazdasága a város, az állam gazdasági és politikai rendjének alapját jelentette, a legrégebbi idõkben pedig a fõpapi funkciók birtokosai egyben királyok is voltak. Sumerek és akkádok egyaránt szentélyeket, templomokat emeltek isteneik számára. Az épület belsejében õrizték az istenség szobrát, aki körül hivatásos papi rend végezte a szolgálatokat. A templomok papsága matematikával, földméréssel, irodalommal is foglalkozott, a szentélyek területén pedig mitológiai szövegeket, szertartási és isten-jegyzékeket õrzõ könyvtárak, az irnokokat képzõ iskolák voltak. A szentélyek mindennapi élete az étel-, termény- és illatáldozatok bemutatásából állt. Jeles ünnepeken körmenetben vitték ki lakhelyükrõl az istenek szobrait és nagy népünnepélyeket tartottak a tiszteletükre a vallási élet csúcspontjai pedig az ismétlõdõ termékenység-szertartások voltak. Történetileg elsõként Mezopotámia hagyományában rendelkezünk adatokkal a bensõséges isten-ember kapcsolat kifinomult és intím formájának, a személyes imának, már-már vallásos párbeszédnek a létét illetõen: különösen a késõi korból bõségesen maradtak fenn olyan szövegeink, amelyek már nem a kollektív liturgia, hanem a személyes vallásosság termékei.

A korai idõszakban a legfontosabb istenek tiszteletére különleges, lépcsõzetes torony-templomokat, ziqquratokat is emeltek a templomkörzetekben, amelyek talán asztrális szimbólumokként és figyelõpontokként is fontosak voltak és amelyek egyikének emléke a 'bábel tornya' motívuma révén a Bibliába is átkerült. Mezopotámia egész vallási kultúrája azon a nézeten volt, hogy a 'táblákra írt' sors még az istenek elõtt is ismeretlen - talán csak Marduknak, a 'jövõ urának' van bepillantása az elkövetkezõ történésekbe. Alapvetõ vallási tevékenység volt tehát a jövõ fürkészése: hatalmas jós- és ómen irodalom õrzi annak emlékét, hogy elõjeleket kértek, állati belsõségekbõl, elsõsorban májból jósoltak.

Elõdeikkel ellentétben Mezopotámia lakói igen nagy jelentõséget tulajdonítottak annak, hogy vallási eszméiket, gondolataikat írásban is rögzítsék. Szent könyveket, kánoni irodalmat nem alkottak ugyan, hiszen sem isteni kinyilatkoztatásban sem mértékadó tanító tekintélyben nem hittek, de mitológiai hagyományaikat nagy gonddal építették és ápolták. Alkotásaik sorában különösen jelentõs az 'Enuma elis...' kezdetû szöveg, amely a világ keletkezésének történetét beszéli el, vagy a 'Gilgames-eposz', amely a teljes folyamvölgyi hagyomány költõi, epikus foglalata. Ebben az évezredeken át fennálló vallási világban természetesen a fejlõdés jeleit, határozott tendenciáját is megfigyelhetjük. A politikai változásoknak megfelelõen alakult, formálódott maga a pantheon: a gyõztesek istenei a vesztesek partónusai fölé kerekedtek a mitológiai elbeszélések szintjén is, ahogy a gyakorlatban is az történt: a leigázott város istenének szobra a gyõzelmes isten templomába kerül át, mintegy annak hatalma alá kerül. A mezopotámiai vallástörténet maradandó tendenciája viszont néhány isten felemelkedése, már-már monolátrikus szerephez jutása. Marduk kultusza a Kr. e. 1. évezredben így már egyértelmûen meghatározó, de Assur vagy Nabú istenek 'karrierje' is ilyen belsõ vallásfejlõdési jelenségekkel hozható összefüggésbe.

Az a vallási hagyomány, amelyet a mezopotámiai térség évezredeken át felhalmozott, csak lassan enyészett el. A perzsa korban háborítatlanul élt tovább Marduk monolátrikus vallásossága, magának a hitrendszer egészének belsõ válságát azonban a mágikus és rituális elemek elhatalmasodása mutatja. Mindent eggybevetve a mezopotámiai vallástörténet késõi korszaka túlnyúlik a hellenisztikus idõkön is: az utolsó, a hagyományokat még ápoló templomok mûködése csak a római és a szászánida idõszakban szûnt meg.

Forrás: http://www.phil-inst.hu/uniworld/vt/valltort/2_4.htm

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.