Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2012.01.28

Múmiák - régen és ma

Forrás: Múmiák testközelben. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2011.

 

A MUMIFIKÁLÁS TÖRTÉNETE

 

A „mumifikálás” egy tág fogalom, amely a holttest kezelésének vagyoni helyzettől függő módozatait foglalja magában. Gyökerei egészen a neolitikus falvak sivatagi temetőiig nyúlnak vissza, ahol a sekély gödörsírokban elhantolt holttestek a száraz környezet, a homok hatására gyors kiszáradási  folyamaton (deszikkáció), egyfajta természetes mumifikálódáson mentek keresztül.

A múmiák először az ókori görög utazók érdeklődését keltették fel, akik Kr.e. a VI. századtól kerültek kapcsolatba az egyiptomi kultúrával. Hérodotosz „A görög-perzsa háború” című könyvében (Kr.e. V. század) részletes leírást adott a mumifikálás folyamatáról. A XII. század folyamán az arab tudósok jóvoltából ismét a figyelem középpontjában voltak. A mumifikálás során használt gyanták hatására idővel megsötétedett testek színét a korabeli megfigyelők főleg a Perzsia és a Holt-tenger területén természetes formában előforduló bitumenhez (asphaltum) kötötték. Ennek az anyagnak az arab megnevezéséből (mūmiyā’) származik a mai napig az egyiptomi konzervált testekre alkalmazott múmia szavunk.

A zsigerek szakszerű eltávolításán alapuló, kellően kimunkált és egységes „konzerválási eljárásról” csak az Újbirodalom korától (Kr.e. 1550-1069) beszélhetünk és a szakértők egyetértenek abban, hogy a mumifikálás technikája a 21. dinasztia uralma idején (Kr.e. 1069-945) érte el csúcspontját.

Az eltérő vagyoni, társadalmi szint ellenére a mumifikálás, azaz a test átformálásának folyamata alapvetően két, egymásra épülő szakaszból állt: a test megtisztításából és újraformázásából.

A megtisztítás fázisa elsősorban a romlandó belső szervek eltávolítását és a test dehidratálását foglalta magába. Minderre az óegyiptomi nyelven per-nofer-nek hívott Mumifikálás Házában került sor. Az agyat a két szemüreg között lévő, szivacsos szerkezetű rostacsont (os ethmoideale) áttörésével, egy hosszú, kampós végű eszköz segjtségével távolították el, ritkábban ugyanezzel a koponyalapi részen található öreglyukon (foramen magnum) keresztül próbálkoztak. A zsigerek zömét a balzsamozóasztalra fektetett test bal oldalán, a lágyéknál ejtett vágáson keresztül távolították el; a tüdőt, májat, gyomrot és a beleket (esetenként a veséket is) konzerválás után a külön erre a célra készített négy kanopusz edényben helyezték el, melyek fedelét az Újbirodalom korától kezdődően a halottat védelmező Hórusz-fiúk képmására formázták. Ezzel szemben a szív, melyet az emberi értelem és érzelem központjának tartottak, általában a helyén maradt. A belső szervek kivétele után a testüreget megtisztították és átmosták, majd alakjának megőrzése végett nátront, különböző illatos gyantákat és fűszereket tartalmazó kis vászoncsomagocskákkal ideiglenesen kitömték. A preparált testet ezt követően közel negyven napra nátronsóba áztatták, hogy a bőrt és a szöveti állományt megszabadítsák nedvességtartalmától. A bomlásért felelős baktériumok elszaporodásának megakadályozásában a dehidratáción túl a vászoncsomagokba töltött gyantafélék gátló hatása is közrejátszott.

A megtisztítást a test újraformázása követte, melynek eredményeképpen az elhunyt isteni státuszának megfelelő alakot ölthetett. A nátronfürdőből kiemelt testet a wabet-be, azaz a Purifikáció Házának nevezett épületbe szállították át, ahol lemosták, majd a koponya és a test üregeit gyantával átitatott vászonkötegekkel, fűrészporral töltötték fel. Az élethű emberi külső megőrzése érdekében az orrüregbe tömés, az orcák mögé apró párnácskák kerültek, a szemhéjak alá pedig apró vászonlabdacsokat, ritkábban hagymát helyeztek. A lágyéki sebet összehúzták és egy fémlemezzel vagy méhviasszal fedték le, ritkábban összevarrták. A szürkésfeketére száradt bőrt cédrusolaj és más nemes olajok keverékével kezelték, bedörzsölték mirhával és különböző kellemes illatos anyagokkal, végül pedig forró gyantával kenték be. A balzsamozásnál használt szerek némelyikének nem csak a konzerválásban, de a nekik tulajdonított mágikus tulajdonságoknak köszönhetően az elhunyt isteni átlényegülésében is lényeges szerep jutott.

A preparáció zárórészeként a testet meghatározott séma szerint több réteg vászoncsíkba pólyálták, s a rétegek közé a liturgikus előírásoknak megfelelően védelmező amuletteket rejtettek. Az egész folyamat kb. 70 napot vett igénybe.

A XXI. dinasztia idején a fent leírtakon kívül különös gondot fordítottak a test kikészítésére: a szemgödrökbe helyezett mesterséges szemek és a felhúzott szemhéjak az élő tekintet illúzióját keltették, a hajat mutatós frizurába rendezték, s a síkművészetben alkalmazott konvencióknak megfelelően a nők bőrét sárgára, a férfiakét vörös színűre festették. A korábbi szokásoktól eltérően az eltávolított belső szerveket konzerválás után nem kanopusz edényekbe rakták, hanem különféle védőistenségek viaszfiguráinak társaságában visszahelyezték a testüregbe. Minden jel szerint ebben az időszakban nem a múmia végső, a megszokotthoz igazodó külső megjelenésére koncentráltak, hanem a test anatómiai teljességének helyreállítására, mintha minden létfontosságú szervet az elhunyt személy közvetlen ellenőrzése alatt kívántak volna tartani.

A múmiákból készült port hosszú ideig, az újkor végéig gyógyhatású készítménynek tartották. A XIX. században az egyiptomi temetkezési, halottkonzerválási szokások iránt tanúsított különleges érdeklődés mégis elsősorban Napóleon expedíciójának köszönhető. Egyiptom az utazó arisztokrácia kedvelt célállomása lett, a múmiák pedig egyfajta szuvenírtárgyakká váltak, amelyek otthon magángyűjteményekbe illetve múzeumokba kerültek. Az Európába érkezett nagy mennyiségű mumifikált test nyomán a XIX. században elterjedtek a múmiák kicsomagolására, felboncolására szerveződött, népszerű társasági bemutatók. Bár ezek nélkülöztek mindenfajta tudományos megközelítést, és gyakran vettek igénybe fűrészt vagy kalapácsot, mégis a mumifikálás ókori módszerének fokozatos megismeréséhez vezettek.

 

A MÚMIÁK SORSA MA

 

Napjaink legfontosabb feladata a múmiák állagmegóvása. Két módszer létezik:

- az egyik, passzív módszer a megelőzés, melynek célja, hogy megfelelő tárolási körülményeket biztosítva megállítsa, ill. lassítsa az öregedést okozó káros folyamatokat;

- a másik a már károsodott műtárgyak aktív kezelése, konzerválással, restaurálással.

CT-vizsgálatok

A modern orvosi képalkotó módszerek segítségével  már az is lehetővé vált, hogy anélkül pillantsunk bele a régmúlt emberek konzervált testébe, hogy azok épségét veszélyeztetnénk. Az 1970-es években jelent meg a hagyományos Röntgen-féle átvilágítási technikán alapuló computer tomográfia (CT), amely lehetővé tette a test mélyebb struktúráinak szeletről szeletre történő feltérképezését.

A CT-vizsgálatok nemcsak a múmiák belső részleteit, például csontszerkezetét, lágy szöveteit vagy balzsamozási anyagait tehetik láthatóvá, hanem anyagi minőségük meghatározásában is segíthetnek.

Háromdimenziós digitalizálás

A „nyers” CT-felvételekből modern képalkotó szoftverek segítségével nagy felbontású, háromdimenziós modelleket lehet készíteni.

A Múmiák testközelben című kiállítás digitalizált testmodelljeit 3D fehér fényű, sztereo üzemmódban dolgozó Breuchmann smartSCAN® 3D szkennerrel végezték a kutatók. Ez a készülék két darab 1,4 Megapixel felbontású, nagy sebességű digitális kamerával van felszerelve, melyek fix fókusztávolságból rögzítik az adatokat. A fókusztávolság beállításánál 2 lézerpont segít a megfelelő távolság beállításához. A kamerákhoz és a projektorokhoz 6 darab lencserendszer tartozik. A múmiák és a szarkofágok térbeli digitalizálásához 300-as képátlójú optikai rendszert használtak, amely 20 mikron felbontású adatot eredményezett. Ez a felbontás azt jelenti, hogy egy 1 négyzetméteres felületről több millió pontot gyűjt össze a kamera, így a kapott digitális modell mérete elérte a több száz megabyte nagyságot is.

Egy szkennelési egység, vagyis az adott képmezőn belüli térbeli adatgyűjtés művelete 1-2 másodpercig tart. Ahhoz, hogy hiánytalan térbeli modellt készítsünk, az adott tárgy minden egyes felületi pontjáról legalább egy felvételt kell készíteni. A felületről készített egyes szkenneléseket egybefűzve kapjuk meg a tárgy felületét reprezentáló digitális modellt. Az, hogy hány felvételt kell készíteni és mekkora lesz az elkészülő modell mérete és részletessége, általában a tárgytól és a felhasználás céljától függ.

Egy szarkofág méretű tárgy nagypontosságú szkenneléséhez átlagosan 150-200 felvétel szükséges, maga a digitalizálás így akár egy napot is igénybe vehet. A végeredmény egy több mint tízmillió pontból álló, nagy részletgazdagságú modell, amely alkalmas akár sztereó 3D megjelenítésre éppúgy, mint különböző kutatások elvégzésére digitális környezetben.

A virtuális modellek segítségével a múmiák és koporsóik múzeumi látogatók számára is testközelben bemutathatóvá válnak anélkül, hogy szigorúan klimatizált környezetükből kimozdítanák őket.

Mikrobiológiai vizsgálatok

A műtárgyvédelem egyik fontos feladata a múzeumi állományokat veszélyeztető mikroorganizmusok (baktériumok, gombák, algák és zuzmók) által okozott károsodás megelőzése, ill. helyreállítása. A múmiák a különösen sérülékeny emléktípusok közé tartoznak. A korábbi környezetéből kiemelt múmia állapotának sikeres megóvása főleg a szöveteket bontó baktériumok és gombák okozta fertőzések elhárításán múlik. Nem megfelelő tárolási körülmények következtében a múmiaszövetet számos mikroorganizmus támadhatja meg, amely ezáltal gyors bomlásnak indul.

Szemléletes példa erre II. Ramszesz múmiája, amelynek egy 1975-ben Párizsban rendezett kiállítás alkalmából való vizsgálatakor 89 különböző gombafajt mutattak ki a testen. A levegőből a múmia testére vagy a bandázsra leülepedő spórák csak megfelelő hőmérséklet és nedvesség esetén indulnak fejlődésnek.

A fentiek miatt nagyon fontos a megfelelően száraz, hűvös klíma folyamatos biztosítása: 45-50%-os páratartalom és 19-22%-os ºC hőmérséklet fenntartása speciális klimatizáló berendezés segítségével. A megvilágítás mértékét minimálisra kell csökkenteni, ill. látogatási időn kívül teljesen megszüntetni.

Arcrekonstrukció

A kutatókat és laikusokat egyaránt érdekli egy-egy régi koponya vagy múmiafej láttán, hogy milyen lehetett az egykor eleven emberi arc. Különös belegondolni, hogy a koponya két-háromezer évvel ezelőtt élt tulajdonosa valaha mozgott, táplálkozott, szeretett, sírt vagy nevetett. Az pedig valóságos rejtély lehetett, hogy szép vagy csúnya, fiatal vagy öreg volt-e.

Az arcrekonstrukció tudományos alapokon nyugszik, de a gyakorlati rész szorosan kötődik a szobrászathoz.

A koponya részletes antropológiai vizsgálata során felbecsülik az egyén nemét, elhalálozási életkorát, morfológiai és metrikus vizsgálatokat végeznek. Megfigyelik a koponya egyéni jellegzetességeit, esetleges rendellenességeit, betegségeit.

A múmia fejéről készült CT felvételekből először számítógépes háromdimenziós rekonstrukciót hoznak létre. Ennek alapján készül el egy mellszobor.

A mimikai ráncok megjelenése és kifejezettsége függ a nemtől, az életkortól és a táplálkozási foktól. Mivel a táplálkozási állapot becslésére nincsenek a csontokból leolvasható ismereteink, ezért a rekonstrukció elkészítése során általában közepes tápláltsági fokot feltételezünk.

Radiokarbon keltezés

Az egyiptomi múmiák kutatásában az abszolút kormeghatározási módszerek használata kevésbé elterjedt. Ennek egyik oka az, hogy a mumifikált testekhez kapcsolódó emlékek, főleg a koporsók, tipológiai és stilisztikai alapon könnyebben és pontosabban datálhatóak, másrészt pedig a múmiák konzerválásánál és balzsamozásánál használt anyagok jelentősen befolyásolják a múmiák csontjából vett minták radiokarbon eredményeit. Más kormeghatározási kritérium híján, vagy azok bizonytalanságának kiküszöbölésére azonban nem ritka, hogy a kutatók a szénizotópos keltezési módszert* használják a mumifikált testek esetében is.

*www.szepmuveszeti.hu/web/guest/aktualitasok/idoszaki/mumia/C14/C14_vizsgalatok