Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.14

Az ősember zenéje

A zene kezdeteit nem ismerjük, de valószínûsíthetõ, hogy a beszéd megjelenésével párhuzamosan a zene is szerepet kapott az õsember életében. A zenét több nép(csoport) isteni eredetûnek vélte, isten adományának tartotta. Ha az õsember világát vizsgáljuk, tisztában kell azzal lennünk, hogy ez a korszak volt a leghosszabb az emberiség történetében.

Milyen is lehetett elõdeink élete? Állandó harcot vívtak a fennmaradásért, minden egyes falatért meg kellett küzdeniük. Ruháikat sem a Mammut Üzletközpontban vették, két akciófilm megtekintése között. Barlangjaikra nem volt biztosítás. Elektromos áram hiányában diszkóba se jártak. Ami mégis hasonlóvá teszi õket a ma emberéhez, az éppen a zenéjük fejlettebb változata. De maradjunk még a zene kialakulásánál!
Ha az ember egy kisbaba fejlõdését figyeli, észreveheti, hogy a kisded elõszeretettel csal ki hangokat magából, majd késõbb az õt körülvevõ tárgyakból. Nagyon szereti saját tüsszentésének, köhögésének a hangját is, élvezi, ha szülei, családtagjai stb. beszélnek, netán énekelnek hozzá. Késõbb összeütögeti fajátékait, dörzsöli babájával az ágyacskája szélét, hangokat, zörejeket próbál kicsiholni mindenbõl.
Ugyanez a jelenség játszódhatott le az õsembernél, rácsos ágy és játék baba nélkül. Fadarabokat õ is összeütögetett, esetleg gajdolt is hozzá. Szinte kész a mai zenekar elõdje!
Az õsember zenéjének a ritmus lehetett a legalapvetõbb eleme, mint ahogy ez az évmilliók során - a mai napig - így maradt. Ez a jellemvonás a szórakoztató zenében különösen jól megfigyelhetõ.
Hogy miért a ritmus az, ami meghatározta az õsember életét? A ritmusokat a többé-kevésbé vájt fülû társaink is meg tudják különböztetni. Mivel idõbeli szerepük van (gyors, lassú, három-, kétnegyed stb.), az átlag ember is különbséget tud tenni ezek között. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az ember is - fogantatásától kezdve - bizonyos ritmikus periódusok közt éli le az életét. (Az anyaméhben a szívhangok, az anya alvási, evési periódusai, a születés megindulásának kezdete, hogy csak a legkorábbi példákat hozzuk fel, de megemlíthetjük az évszakok, a nappal-éjszaka ritmikáját vagy a legkülönfélébb biológiai változásokat is. A sort ki-ki folytathatja tetszése szerint.)
Hogy miért nem a hangmagasság az, ami karakterisztikusabb az õsember zenéjében?
Mert nagyon kevesen képesek arra, hogy egymáshoz közeli hangmagasságban levõ hangokat - viszonyítás nélkül - meg tudjanak különböztetni. Természetesen a mély-magas relációt a kisgyerek is hibátlanul érzékeli és megmondja (hacsak nem az undok fõnökünk elõtt produkáltatjuk a gyereket), de ennél sokkal többre egy kifejlett emberpéldány sem képes (tisztelet a kivételnek).
Vajon az õsember zenéjében az (õs)emberi vagy inkább a primitív hangszer által keltett hang volt a gyakoribb?
Természetesen nem tudjuk. Az emberi hang mindig kéznél/toroknál van. Emberi hanggal nagyon jó hatásfokkal lehet utánozni bármit (mobiltelefon rikoltozását, mamutok tülkölését stb.). Énekelni mindenki tud. Csak van, aki jobban, mint a mai popénekesnõk. Énekelni az õsember is tudott. Sõt, ez volt a közösségi élet. Aki tehetségesebb volt, az hangszert is meg tudott szólaltatni.

A hangszerek Az összes hangszer õse már ekkor megvolt, persze csak kezdeti stádiumában, kivéve az elektrofon hangszereket. A legkézenfekvõbb hangszer, mint ahogy az már kiderült eddig is, az ütõhangszer. A legegyszerûbb módja a hangkeltésnek két fadarab összeütögetése. Ennek fejlettebb változata: két üreges bot összeveregetése - ez izgalmas hanghatást eredményez.
Ha esetleg nem volt kéznél megfelelõ szerszám, vagy esetleg az õsember még nem ért erre a tudati szintre, próbálkozhatott combcsapkodással, tapsolással, ellenséges hordák tagjai fejének összeütésével.
A csörgõ is jó szolgálatot tesz: kellemes, sõt változatos hangszínt ad, a bronz-, illetve vaskorszakban a hangzás dúsul.
Jó szolgálatot tesznek a dobok, melyek kezdetben még nem üregesek. Az üreges dobok hangja messzire hallatszik, mely nagyon hasznos akkor, mikor üzenni kell a horda távolabb lévõ tagjainak. E hangszerek csak zörejt adtak: amplitúdójuk nem volt egyenletes. Zenei (egyenletes rezgésszámú) hangot csak egy üreges belsejû, arra ráfeszített bõrdarabbal tudtak elõállítani.
Jeladásra használhatták még a fúvós hangszereket, melyek szarvból, tülökbõl, illetve fából készültek. Valószínûleg minden üzenetnek megvolt a csak rá vonatkozó ritmusa, illetve dallama, így értették a jelentését. Ez a fajta jelzésmód a hadseregeknél is megfigyelhetõ, ott katonai szignáloknak hívják õket. (Szép példa erre Kodály Katonadala, a férfikórus és dob mellett egy trombitán játszott szignál is szerepel.) A fúvós hangszerek mai felosztása már akkor megjelent csírájában: a fafúvós, illetve az állati szarvból, tülökbõl készült, manapság a rézfúvós névvel jelölt hangszercsalád.
A húros hangszerek õsének tekinthetjük a kifeszített íjat: ha megpengették, jellegzetes hangot adott. Ez a fajta hang nem volt túlzottan erõs, viszont magasságát valamennyire lehetett szabályozni: ha jobban kifeszítették a húrt, magasabb hangot adott, ha kevésbé, akkor mélyebbet - ha pedig túlfeszítették, akkor elszakadt. Ha ezt egy kezdetleges vonóval szólaltatták meg, és egy korpuszt (testet) készítettek hozzá, már erõsebb, de lágyabb hangot adott - megtaláltuk a vonós hangszerek õsét is.

Mikor zenéltek az õsemberek? Ha szórakozni akartak, ha dolgoztak (elmentek vadászni), vagy olyan munkát végeztek, amelynél összehangolt mozdulatokra volt szükség, például egy leölt mamutot kellett a hátáról a hasára fordítani. "Hórukk!" - mondaná egy lojális munkavezetõ, szájában cigarettával vendégmunkásainak. Ez a fajta vezényszó a munkadalokban is megtalálható, ilyen például a Zúg a Volga (Ej, uhnyem!) kezdetû orosz népdal.

Az õsember hitvilága rendkívül szerteágazó volt. Nem tudta, mi a (gömb)villám, miért dörög az ég - talán rosszat tett? Nem értette, miért esik vagy nem esik az esõ. Miért van hideg, és mi az a hideg fehér, ameddig a szem ellát. Hogy kiengesztelje a felsõbb hatalmat, rengeteg móddal próbálkozott: lerajzolta az állatot, amit majd felajánl, ételt-italt tett ki a pusztába, hogy a szellem elfogyaszthassa azt (megelégedve vette tudomásul elõdünk, hogy a víz nagy része elpárolgott, az ételbõl is fogyott, holott ez a 40 fokos melegnek volt köszönhetõ).
Rituális szertartásokon mindig szólt valamilyen zene, mely a ritmusra épült. Addig-addig ismételgették a kis zenei anyagot, míg elrévültek, szinte öntudatlanná váltak (ebben néhány növény is segítségükre volt). Ez a jelenség a magyar regösénekekben is fellelhetõ, lánccal, sípokkal, dobokkal kívántak bõ termést a házigazdáknak. Idõsebb olvasóink pedig az indiánfilmekbõl szerezhették meg az idevágó tapasztalatot. Napjainkban a techno stílus utal erre vissza: nagy tér, füst, ritmikus, fõleg a basszust kiemelõ zenei anyag, vég nélkül.

A primitív népek zenéjében jól megfigyelhetõk mind a hangszerhasználatra, mind a zenélésre vonatkozó feltevések, állítások. Ha az õskort kutatják, mindig e törzsek szokásait, életvitelét vizsgálják. Néhány fennmaradt hangszeren kívül csak feltevésekre és e törzsek zenéjét taglaló tanulmányokra támaszkodhatunk.

Forrás: http://www.hhrf.org/irodalmivademecum/zene/fv_osember.htm

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.