Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.14

A Bastille története

A Bastille históriája

A forradalom kitörése napján mindössze hét rabot őriztek a Bastille-ban. A rettegett börtön mítosza, amelynek neve egykoron egybeforrott az ancien regime-mel, 1789. július 14-re már erősen megkopott - köszönhetően korábbi "lakóinak", akik kellemes hónapokat, éveket töltöttek el a gyűlölt falak között. A polgárok haragja mégsem kímélte az erődöt.

 

Az épület múltja

A Bastille építését még 1369-ben rendelte el V. Károly francia király, akit Bölcs Károlynak neveztek. Valóban bölcs lehetett, mert sikerült rávennie a rendi gyűlést, hogy annyi adót szavazzon meg számára, amennyiből újjászervezheti hadseregeit és megerősítheti városait. Ekkoriban - a százéves háború harminckettedik esztendejében - nagy szükség is volt a főváros megerősítésére, mert az angolok sorra aratták győzelmeiket Franciaország területén.
A Bastille Párizs keleti kapuját védelmezte. Neve erődöt, bástyát jelent. 1370-ben kezdték meg az építését, és 1383-ban, VI., azaz Együgyű Károly uralkodása idején fejezte be Hugues Aubriot, a párizsi kereskedők elöljárója. A hagyomány szerint egyébként ő lett az erőd első foglya. A francia történelem polgárháborús időszakaiban, amikor a király kiskorúsága vagy tehetetlensége miatt a központi hatalom meggyengült, a fővárossal együtt a Bastille is gyakran gazdát cserélt. A Caboche-lázadás idején például, 1413-ban a párizsi nép foglalta el. 1418-ban a burgundiai párt, majd két év múlva a megszálló angol csapatok kezére került, akiket csak 1436-ban, a százéves háború vége felé sikerült elűzni az erődből és a fővárosbó1. A XVI. századi vallásháborúk utolsó szakaszában, 1588-ban a Guise herceg vezetése alatt álló katolikus Liga foglalta el, és a következő évben hatvan, megbízhatatlannak tekintett parlamenti tanácsost zárattak a Bastille börtöneibe. Miután IV. Henrik király 1594-ben bevonult Párizsba, az erőd kormányzójává miniszterét, a híres Sully herceget nevezte ki, aki az ország pénzügyeinek újjászervezése során a saját számára is nagy vagyont halmozott fel.

A XVII. század közepén, az úgynevezett Fronde-lázongásokkal a francia főnemesség megkísérelte visszaszerezni politikai hatalmát, amelytől az abszolút monarchia megfosztotta. 1652. július 2-án a Bastille tornyairó1 Montpensier hercegnőnek, az elűzött király unokanővérének parancsára ágyútűzzel fogadták a Párizs visszafoglalásáért harcoló királyi csapatokat.

Ez volt az utolsó fegyveres akció az erőd környékén - Párizs terjeszkedésével a Bastille hamarosan minden katonai jelentőségét elveszítette. A francia főváros kinőtte a régi városfalakat, a Bastille városvédő erődből fokozatosan állami börtönné változott. Innen kísérték utolsó útjára a IV. Henrik ellen összeesküvő Biron herceget, ide záratta főnemesi ellenfeleit Richelieu bíboros, és ide került Nicolas Fouquet, XIV. Lajos sikkasztással vádolt pénzügyi főintendánsa is. A Bastille-ban raboskodott 1698-tó1 1703-ig a legendás Vasálarcos, akinek a hagyomány által vasnak tekintett, de valójában bársony álarca mögött valószínűleg az itáliai Matteolinak, XIV. Lajos titkosügynökének az arca rejlett. Az előkelő politikai foglyok és főnemesi összeesküvők helyét a XVII. század végétől meggondolatlan írók, engedetlen katonatisztek, javíthatatlan párbajhősök, protestánsok, janzenisták és hamisítók foglalták el - közrendű, "közönséges" bűnözők csak a párizsi börtönök rendkívüli túlzsúfoltsága idején juthattak be a Bastille-ba.

Prominens rabok

Negyvenkét rabot lehetett egymástól elkülönítve a falak közé zárni, de a létszám szinte sohasem volt teljes. XVI. Lajos uralkodása idején évente átlag tizenhat fogoly élt az erődben. A Bastille-nak ekkor már csak a híre volt a régi: a kínvallatást megszüntették, a föld alatti cellákat és a láncokat 1776-tól használaton kívül helyezték. A foglyok írhattak, olvashattak, vendégeket fogadhattak mindkét nemből. Szobáikat maguk rendezték be, inasaik elkísérhették őket, az előkelőbbek a kormányzó asztalánál étkeztek, a megbízhatóbbakat még a városba is kiengedték. Rohan bíboros, a híres nyakláncper vádlottja két lakosztályt foglalt el a Bastille-ban, három inas állt a rendelkezésére, esténként pedig pezsgős vacsorákat rendezett látogatói és ügyvédei számára. A forradalmi megmozdulások elején, 1788-ban letartóztatott tizenkét breton előkelőség még egy biliárdasztalt is behozatott, hogy jobban teljen az idő. Rövid ideig maga a hírhedt Sade márki is a börtön vendégszeretetét élvezte, de őrölt kirohanásaival elérte, hogy - nem sokkal a forradalom kitörése előtt - a charentoni elmegyógyintézetbe helyezzék át. A Bastille tehát a XVIII. század egyik legelviselhetőbb börtöne volt.

De akkor honnan az a misztikum, ami körülvette? A közrendű párizsiaknak fogalmuk sem lehetett az erődben uralkodó állapotokról, és azt sem tudták, hány fogoly él odabent. Csak annyit láttak, hogy néha lefüggönyözött ablakú hintó gördül át a felvonóhídon, és az őrök ilyenkor hátraarcot csinálnak. Mindenki hallott valamit a Bastille leghíresebb foglyairól, tudták, hogy ide zárták be a francia felvilágosodás több vezető személyiségét, Voltaire-t, Morellet-t és Marmontelt. Azt már viszont kevesebben tudták, hogy Voltaire a kormányzó asztalánál étkezett, és itt írta meg Henriade című eposzának nagy részét, hogy Morellet a Bastille-ban készítette el az "Értekezés a sajtószabadságról" című röpiratát, Marmontel pedig még kiszabadulása után is sokáig dicsérte a kiváló börtönkosztot.

A Bastille-ba általában a rettegett királyi elfogatóparancsokkal került be valaki, amelyeken nem kellett feltüntetni sem a letartóztatás okát, sem várható időtartamát. Ilyen parancsot persze nem adtak ki akárki e1len. Csak a lakosság igen szűk rétege, a kicsapongó vagy ellenzékieskedő arisztokrácia és a hivatalos ideológiával élesen szembeszálló értelmiség számára jelentett közvetlen veszélyt. Ők viszont - és itt rejlik a Bastille rendkívüli népszerűtlenségének másik oka - mindent elkövettek, hogy saját fenyegetettségüket valamennyi francia közös kiszolgáltatottságaként tüntessék fel. "A Bastille olyan hely - hirdették -, ahová bárki bekerülhet, rangra, korra, nemre való tekintet nélkül, nem tudva miért, és ott maradhat, nem tudva, meddig, várva, hogy ki- szabaduljon, nem tudva, hogyan".

A forradalom előtt egy nappal

Henri Masers de Latude udvari intrikákba keveredett XV. Lajos uralkodása idején, és Madame Pompadour, a király leghíresebb kegyencnője elfogatta. Kisebb megszakításokkal 1749-től 1784-ig raboskodott különböző francia börtönökben, s számtalan kiadást megért emlékirataiban a lehető legsötétebb színekben festette le a Bastille-t. A gúnyiratáért bebörtönzött Nicolas Linguet két évet töltött az erődben, és kiszabadulása után önálló kötetet jelentetett meg "Emlékiratok a Bastille-ról" címmel. Egyik szellemes anekdotáját gyakran idézték: "- Kihez van szerencsém, uram? - A Bastille borbélya vagyok. - Hát akkor miért nem borotválja le a föld színéről?" A vicc szomorú csattanójára azonban csak később került sor. A forradalom, amely végül "leborotválta" a föld színéről a Bastille-t, keményebb bírája volt Linguet-nek, mint XVI. Lajos, és 1794-ben a "nemzeti borotvá"-nak becézett guillotine alá küldte őt.

1789 júliusában mindössze hét fogoly volt az erődben, és aligha tekinthetjük bármelyiket is a zsarnokság áldozatának. Az angol Whyte de Malleville gróf kémkedés gyanújával került az erődbe, ahol hamarosan kiderült róla, hogy elmebeteg. Tavernier sem volt épelméjű, őt még 1759-ben fogták el annak a Damiens-nek a cinkosaként, aki merényletet követett el XV. Lajos király ellen. Solages grófot saját családja kérésére vették őrizetbe, gyilkossággal és egyéb "aljas bűntettekkel" gyanúsították. A többi fogoly, Jean Antoine Pujade, Bernarde Laroche, Jean la Correge és Jean Béchade köztörvényes bűnöző volt, 1787 elején hamisításért kerültek a Bastille-ba.

Közönséges hamisítók Biron herceg, Rohan bíboros, Fouquet főintendáns és a többi előkelőség egykori celláiban. A Bastille a XVIII. század végén szemlátomást a "végét járta". Tetemes fenntartási költségei miatt a hatóságok is fontolóra vették felszámolását. Necker első minisztersége idején (1776-1781) konkrét terveket készített a Bastille lebontására. 1784-ben egy Corbet nevű építész parkot tervezett az erőd helyére, középen XVI. Lajos szobrával. A Bastille lerombolásának gondolata tehát már benne volt a köztudatban, mielőtt még megtámadták volna, ám a politikai válság miatt kissé másképp alakult az erőd lebontásának procedúrája.

1789. július 14.

A nevezetes napon az erőd legénysége mindössze nyolcvankét invalidusból - nyugdíjas vagy rokkant katonából -, valamint harminckét, még július 7-én odavezényelt svájci gárdistából állt. Lőszerrel bőségesen el voltak látva, ám élelemmel igencsak híján voltak. A konfliktus egyik oka is ez volt: mivel a felkelők gyakorlatilag teljesen kifosztották az Invalidusok Épületét, nagy mennyiségű fegyverhez jutottak, de lőszerük csekély mennyiségben volt.

Ebben a pillanatban jelent meg egy hírnök a városházán, aki azt jelentette, hogy Launey kormányzó, a Bastille parancsnoka szemmel láthatólag harci előkészületeket tesz, mert az erőd tornyainak lőréseiből ágyúk meredeznek külváros felé. A bizottság meglehetősen szkeptikusan fogadta a hírt, de azért a biztonság kedvéért egy delegációt menesztettek a Bastille-hoz. Bellon, Billeford és Chaton délelőtt 10 körül értek az erődhöz. A küldöttséget azonnal az éppen (utolsó) reggelijét elköltő Launey-hoz vezették, aki megnyugtatta őket: nem áll szándékában lövetni a tömeget. Ennek bizonyítékaként azonnal be is vonatta az ágyúkat a lőrésekből.

Csakhogy miközben a kormányzó és a delegáció tagjai nyugodtan falatoztak, addig kint teljesen másképp értelmezték az ágyúk visszavonását. Odakint úgy vélték, hogy azért vonták vissza a fegyvereket, hogy megtöltsék, és elkezdődjön a tömeg szétoszlatása. Itt-ott már fel is hangzott a kiáltás: "A Bastille-t akarjuk!" A küldöttség sem jött még ki, biztos fogva tartják őket, gondolták a falakon kívül.

A tömeg most olyan emberért küldetett, aki járt már bent az erődben. Szerencséjük volt: Thuriot de la Roziere egy korábbi védence miatt volt kénytelen a vastag falak mögé merészkedni. Az ügyvédet most azzal bíztak meg, amikor beküldték, hogy követelje az ágyúk "a Nemzet nevében" való lehordását a tornyokból. Launey erre türelmesen elmagyarázta a követnek, hogy ezek az ágyúk már emberemlékezet óta a tornyokon vannak, és különben is: erre csak a király adhat parancsot. Az ügyvéd így dolga végezetlenül hagyta el a Bastille-t fél egy körül.

A tömeggel együtt a türelmetlenség is nőtt, ami odavezetett, hogy néhány polgár felmászva egy kiszögellésre, csákánnyal és kalapáccsal szétverve a felvonóhíd csigáit, leeresztették azt. Közben a tömeg lőni kezdte a bejáratot. A Bastille ostroma délután fél kettőkor elkezdődött.

Az ostromlók a leglehetetlenebb módszereket vetették be, hogy kézre kerítsék az erődöt: először ki akarták füstölni a védőket, aztán locsolni próbálták a tornyok tetején lévő ágyúkat, hogy eláztassák azok kanócait - persze mind sikertelen kísérlet volt. A támadás megindulta után nem sokkal három erődbeli invalidust foglyul ejtettek a polgárok. A katonák kintrekedtek, és a közeli kocsmában ülve, pohár bort iszogatva szerették volna kivárni az ostrom végét. Ám ruhájuk elárulta őket, így nem volt nehéz felismerni őket. "Lőttek a népre! Akasztófára velük!" - kiabálták körülöttük sokan, mire az egyik invalidus halkan megjegyezte, hogy nincs is náluk a fegyverük, de erre akkor nem sokan figyeltek. Végül a józanabbak javaslatára túszként kezelték őket, és megkímélték az életüket.

A tömeg dühét csak fokozta, amikor egy küldöncnél megtalálták a párizsi haderők főparancsnokának levelét: " Monsieur de Launey! Tartson ki a végsőkig: elegendő katonát biztosítottam hozzá! 1789. július 14. Besenval báró". Az ostromlók mégis a békés megoldás felé hajlottak, s küldöttséget készültek indítani az erődbe - már csak azért is, mert a Bastille tornyain fehér kendők tűntek fel, a katonák pedig kalapjaikat lengették. Az öröm azonban korai volt. Áratlanul ágyú dörrent, és a küldöttek közül hárman azonnal meghaltak. A tűzparancsot minden bizonnyal Launey adta ki, aki - a kor legszellemesebb francia írójának, Rivarolnak szavaival élve - "elvesztette a fejét, mielőtt még levágták volna." Négy óra körül hivatásos tüzérek érkeztek az erőd alá, akik rögtön a Bastille kapuja felé irányították az ágyúkat. A kormányzó látva ezt, azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti a börtönt és vele együtt a környéket is, de tettét már nem tudta végrehajtani, mert váratlanul kinyitották a kapukat, és a tömeg beözönlött. A véres jeleneteket nem tudták megelőzni, megakadályozni a hivatásos katonák: egyikük, Pierre Augustin Hulin próbálta óvni Launey-t, de hamar kiragadták a kezéből. Állítólag egy Desnot nevű szakács vágta le a fejét, miután többen keresztül döfték, és belelőttek. Fejét - ahogyan a kivégzett bűnözőkkel tették akkoriban - vasvillára tűzték, és közszemlére tették. Végigvitték egészen a Neuf-hídig, ahol meghajtották a legnépszerűbb francia uralkodó, IV. Henrik szobra előtt. A többi tiszt közül csak a svájci gárdisták vezetőjét hagyták életben, míg Launey helyettese, Puget úgy tudott elmenekülni, hogy kifordította kabátját, és elvegyült a tömegben.

Amikor XVI. Lajost értesítették a Bastille elestéről, a király felsóhajtott: "Micsoda lázadás! Micsoda lázadás!..." Mire La Rochefoucauld-Liancourt herceg közbe szólt: "Ó, Felség!... Mondja inkább így: forradalom!"

Forrás: http://209.85.129.132/search?q=cache:KyJlQ-HXkvAJ:www.lemontree.hu/egyebkep/linkkep/history/tortenetek/ujkor/031_bastille.htm+A+bastille+hist%C3%B3ri%C3%A1ja&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=ro

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.