Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Középkor - Várak és lakóik

Középkor – várak és lakóik

Várak

A középkor nagy erődítményei közül nem egy még ma is áll , és uralja a környező vidéket. A vár a vidék urának megerősített otthona volt. Akár király, akár valamilyen nagyobb hatalmú főúr élt benne, a vár egyszerre volt lakás és védelmül szolgáló erőd, amely nemcsak a várban lakóknak nyújtott védelmet, hanem a környék népének is. A hatalom és birtoklás jele volt, védelmet nyújtott a lovasság támadásaival szemben, és kiállt tartós ostromokat is. A várban élők jól szervezett közösséget alkottak, a várnagy az épületekről és a védelemről gondoskodott, az udvarmester a lovak, az őrség és a külső katonák dolgaival foglalkozott, a kamarás az ételre és az italra felügyelt, a tiszttartó pedig irányította a gazdaságot és a pénzügyeket.

Az első várak a IX-X. században épültek, amikor Nagy Károly birodalmát (a mai Franciaország, Németország és Észak-Olaszország területén) a portyázó népek, pl. a vikingek és a magyarok támadásai fenyegették. A nemesek védekezésül építették fel váraikat - legtöbbjüket földből és gerendákból. A legegyszerűbb típus a gyűrű formájú vár volt; vizesárokkal, és azon belül földhányással körülvett terület. A földhányás tetejére cölöpkerítést építettek. A XI. században terjedtek el; a házakat és az udvart földgyűrűvel és kerítéssel vették körül. Közelében földből készült domb, a motte állt - tetején toronnyal.

A X. században a földesurak kővárakat kezdtek építeni. Az erős és hatalmas kőtorony katonailag és a mindennapi élet szempontjából is a vár központi épületévé vált. A XI. századig csak kevés ilyen torony épült, mert a tervezéshez és a felépítéshez hozzáértő építőmesterre volt szükség, az építkezés pedig lassú és igen drága dolog volt. A normannok a kőből rakott, erős és vastag falú tornyokat kedvelték, és miután 1066-ban meghódították Angliát, ott is számosat építettek. A következő évszázadban mind több kőtorony épült; ezek erősebbek voltak, mint a faerődítmények, és nem fogott ki rajtuk a tűz. A támadóknak különböző cseleket és fogásokat kellett kieszelniük, hogy bevehessék a kővárakat; csákánnyal verték szét a kiszögellő sarkokat, vagy alagutat fúrva gyengítették meg a falat. A későbbi, kerek vagy sokszögletű tornyok már nem kínáltak az ostromlóknak kikezdhető felületeket, és a védők is könnyebben lőhettek onnan minden irányba.

A XIII. század közepétől a várak körkörös gyűrűket alkotó kőfalakkal épültek. A külső falat közel építették a belsőhöz és alacsonyabb volt annál; sokszor annyira alacsony, hogy inkább csak az ostromgépek megállítására szolgált. Ennek az elrendezésnek köszönhetően azonban a belső falon álló íjászok ellőhettek a külső gyűrű lövészeinek feje fölött, s így az ellenségnek kétszeres tűzerővel kellett szembenéznie. Ha az ostromlónak sikerült áttörnie a külső vonalat, újra csak fal meredezett előtte. A tornyokat olykor teljesen le lehetett zárni. A régebbi várak lakótornyát és védfalait egy további falgyűrű övezte, ami három önálló védelmi vonalat jelentett.

Lovagok

A lovagok „rémisztő csatagépek” voltak. Páncélnak nevezett, fémből készült védőruhát hordtak, és hatalamas, nehéz kardot viseltek. Lovag = lovon harcoló páncélos katona. Kezdetben szinte bárkiből válhatott lovag, aki kiképzésben részesült és pénzéből futotta páncélra és lovakra. Később csak a nemes emberek fiait üthették lovaggá.

A lovagok védelmi célból pajzsot hordtak, és sarkantyúnak nevezett tüskés fémdarabokat viseltek cipőjükön, melyekkel lovaikat irányították. A sarkantyúk és kardok a lovagi rang fontos jelképei voltak. Amikor valakit lovaggá ütöttek, sarkantyúkkal és karddal ruházták fel, és ha ezeket elvették tőle, az azt jelentette, hogy többé már nem lovag.

15 hosszú évbe is beletelhetett, míg valaki lovaggá vált. A jövendőbeli lovagok képzése 6-7 éves korukban kezdődött. 21 éves koruk táján, ha megtanultak ügyesen harcolni és megengedhették maguknak a szükséges felszerelést, lovaggá üthették őket.

Apródok: a fiatal lovagnövendékeket apródoknak nevezték. Otthonuktól távol kaptak kiképzést egy várkastélyban. Alapvető harci kiképzésben részesültek, és megtanították őket az egyszerű házimunkákra, és a viselkedés szabályaira. Az apródoktól elvárták, hogy felszolgáljanak uruk és úrnőjük étkezésénél. Az apródok fakardokkal és pajzsokkal képezték magukat a harcra. Egyes apródok képzésük során megtanultak írni és olvasni.

Fegyvernökök: 14 éves koruk táján az apródok átléptek a képzés következő szakaszába, és fegyvernökökké váltak. Csoportokban együtt éltek és képezték magukat, és megtanultak bánni a valódi fegyverekkel. A fegyvernököknek gondoskodniuk kellett uruk lovairól. A páncélt nehéz volt egyedül felvenni, ezért a fegyvernökök feladata volt urukra felsegíteni a páncélt. A fegyvernökök forgó bábukon (quintain) lándzsával gyakoroltak. Hogy hozzászokjanak a nehéz páncélhoz, a fegyvernökök futkároztak benne.

Lovaggá ütés Csak a király vagy egy másik lovag nyilváníthatott lovaggá egy fegyvernököt. Erre általában egy lovaggá ütésnek nevezett ceremónia során került sor. A fegyvernök imádkozással töltötte a ceremónia előtti éjszakát, hogy jó lovag váljon belőle. A király úgy ütötte lovaggá a fegyvernököt, hogy egy karddal megérintette vállait és fejét. Az újdonsült lovag kardot és sarkantyúkat kapott jelezve, hogy immár lovaggá lett. A lovagokat olykor nagyon nehéz volt felismerni, ha teljes páncélzatot viseltek. Hogy ezt megkönnyítsék, színeket, mintákat és képeket festettek pajzsaikra. Ezeket címereknek nevezzük. Két embernek nem lehetett ugyanolyan címere.

Források:

1. Christopher Gravett: Várak. Bp., 2003.

2. Rachel Firth: Lovagok. Usborne Discovery sorozat. Bp., 2005.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.